Kurucz Adrienn: A nő, akinek húga van
„A nő, akinek húga van, folyton aggódik. Mintha nem egy embert bíztak volna rá ötéves korában, hanem az egész emberiséget.”
„A nő, akinek húga van, folyton aggódik. Mintha nem egy embert bíztak volna rá ötéves korában, hanem az egész emberiséget.”
A mesékben hemzsegnek a feszültséggerjesztő, cselszövő és másokat hátba támadó némberek. És akkor a való életről még nem is beszéltünk…
Az asszony parkinsonos és korai demencia is jelentkezett nála, már nem nagyon tud beszélni, és mozogni, önmagát ellátni pedig egyáltalán nem képes. De állandóan mosolyog. Kérdezzük tőle, milyen volt az ebéd. Válasz helyett mosolyogva megvonja a vállát. Kérdezzük tőle azt is, hogy szép volt-e az étterem. Arra sem felel. De abban a pillanatban, amikor a főnököm megkérdezi, hogy jó volt-e Alfie-val lenni egy kicsit, és vajon megcsókolta-e Alfie őt, akkor Evie elpirul, és felnevet: Ó, igen! Igen! Többször is! – kiált fel hangosan. Összenevetünk a határozott és hangos válasz felett.
„Felkészülve lenni a halálra nem azt jelenti, hogy az ember félelemben él. Mindössze csak annyit jelent, hogy nem hiszi végtelennek ezt az életet.”
Angliában élő ápolónő szerzőnk ezúttal arról mesél, milyen az idei húsvétja. És mi a legnagyobb kívánsága:
„Ebben az országban, ebben a kórházban tanultam életemben a legtöbbet. Mint nővér és mint ember is. Voltak, akik azt mondták, amikor eljöttem Magyarországról, hogy úgysem fog sikerülni, hogy késő már. Hogy egy felnőtt fát már nem lehet átültetni, és hogy már túl vagyok azon az időszakon, amikor még lehetséges új ismereteket, új tudást, tapasztalatot felszívni, beépíteni… Az elmúlt hat év mégis megváltoztatta az életemet.”
„Nehezen lesz reggel, a sokadik reggel, amikor bénultan vánszorgok ki az intenzív osztályról. Szemben velem újabb család jön utolsó látogatásra. Még hallom, ahogy az idősebb asszony zokogni kezd, és az ágyra borulva könyörög a férjének, ne hagyja őt egyedül. Meddig lehet ezt még bírni? Meddig fogom tudni még csinálni így? Akarom-e tovább csinálni egyáltalán?” – Molnár Lamos Krisztina legújabb írása:
„Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold. Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom. Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostani karácsonyban is.” Molnár Lamos Krisztina karácsonyi novellája.
„Minden időben barát a barát, de testvérré a nyomorúság idején válik. Ez is egy óriási igazság. Szorongtunk együtt, ettünk és pihentünk együtt a szüneteinkben. Imádkoztunk és sírtunk együtt. Anne és én.”
Krisztát igazából nem kell bemutatni olvasóinknak, kórházi történetei a nővérpultból nagyon népszerűek a WMN felületén. De arra kértük, meséljen most egy kicsit a privát sorsáról, arról a négygyermekes, 23 évesen megözvegyült anyáról, aki azért kezdett (újra) írni, azt mondta egyszer, hogy levegőt kapjon.