„Tátott szájjal bámultam kis tiniként, ahogy ez az izmos csávó teliaggatja magát piercingekkel, és kisminkelve pózol aktuális barátnőjével a vörös szőnyegen. Kicsit össze is voltam zavarodva: tehát akkor ezt is lehet? A saját szabályaid szerint öltözni, kinézni, mozogni a publikus térben?” – Wilson Luca a botrányos kosárlabda sztárról, aki mintegy 30 évvel előzte meg a korát.
„A kispadon ülök, és látom, hogy milyen ügyesen játszik az öcsém. Nyilván a saját csapatomnak drukkolok, de amikor felmegyek a pályára, akkor ez nem mindig áll át a fejemben.” Igazi örömbeszélgetés sok-sok nevetéssel és egymás ugratásával három fiútestvérrel, akiknek gyerekkorában a közös sportolás volt az összekovácsoló erő, melynek hatása egy életre elkíséri őket.
Még az amerikai közvéleményt is megosztja a kérdés: bűnös-e, vagy áldozat minden idők legkiemelkedőbb női kosárlabdázója.
„És aki ült már valaha életében lélegzet-visszafojtva, üvöltve és/vagy sírva képernyő előtt vagy lelátón, vagy ragadta életében egyszer is magával olimpiai közvetítés, az kétséget kizáróan tudja, miről beszélek. Hogy melyik az az érzés nyakszirttájékon, hogy köszönöm, én érzem most megtisztelve magam, hogy ezt élőben láthattam, hogy ez itt és most történik a szemem előtt.”
Élsportolónak készülsz, korosztályod egyik legjobbja vagy, ez már tizenkét éves korodban is jól látszik. Arra készülsz, hogy fölteszed rá az életed. És akkor kiderül, hogy a sors más utat szánt neked... Péter kamaszkorában rák miatt elveszítette a jobb karját. Hogy lehet ezt ép ésszel túlélni? Hát, így. A túlélő: Sipos Péter.