Akár szerethetnénk is a pedagógusokat. Akár fontos is lehetne nekünk (mindannyiunknak), hogy hogy vannak és hogy érzik magukat. Akár együtt is érezhetnénk velük. Akár meg is becsülhetnénk őket. Akár lehetne a közös társadalmi felelősségünk is, hogy jól legyen mindenki, aki gyerekekkel foglalkozik, a szülőktől kezdve a nagyszülőkön át az óvodai és iskolai szakemberekig. Lehetne így is.
„Azok, akik most sztrájkolnak, nem azért teszik, mert nem akarnak dolgozni. Ők minden ellenére ezen a pályán maradnának – érted, a gyerekeidért, és értünk, a jövőnkért” – írja Filákovity Radojka, egy pedagógus gyereke. Csoda, ha kicsit indulatosabban szólal meg a szokásosnál?
„Az oktatásügy mindenről szól, csak nem az oktatásról. A speciális iskolák lehetőségeit, nézeteit pedig rendszerint kifelejtik a nagy tervekből. Pedig ezek a gyerekek is fontosak.”
„A nők számára nincs együttérzés, nincs megoldás, nincs türelem. Sem ebben, sem másban. Sem olyan férfiaktól, akik maguk is apák, sem olyan nőktől, akik maguk is anyák. Nincs, pont. Dögölj meg. Oldd meg.” Doffek Gábornak eldurrant az agya.
Totálisan teli vagy, de még mentek a nagymamához, nagynénihez, keresztanyához, barátnőhöz? Megijedsz, amikor látod a terített asztalt? Összeszorul a torkod, amikor meghallod a kínálást? Kiver a veríték, mert fogalmad sincs, hogyan háríthatnád el az újabb falatokat, hiszen szeretettel készítették? Akkor olvasd el ezt! Vigyázat, (ön)iróniaveszély!