Mintha a szülőföldemen lennék, pedig percekkel ezelőtt még a zsizsegő Városligeten szaladtam keresztül, hogy ne késsek a megbeszélt találkozóról. Nem lakom távol, így Székelyföld, az otthonom, voltaképpen a szomszédomba költözött. Most mégis nehéz a szomszédolás. Nem úgy, mint otthon, amikor egy tányér kóstolóval átkopogtatunk, hogy „jó napot, adjonisten, hogy vannak?”.
Az erdélyi ember novembertől decemberig a pincébe jár, hogy slagjával belefújjon a káposztalébe. Érdekes figurának tűnik ilyenkor: mivel küldetést teljesít, messziről elkerüli a boroshordóját, kidülled a szeme, megtelik az arca levegővel, és úgy fújja a sós-savanyú vizet, mintha csak trombitálna odalent. Leginkább pityókászsákok, csüngő szalonnák és télire eltett befőttek között. Jó hidegben.
Mivel a honvágyam csak az otthonról hozott ízektől enyhül, ezúttal székelykáposztát főzök. Margit nénje-félét, de magyar fogást Magyarországon – és egy kicsit büszke is vagyok, hogy kezdek „beilleszkedni”. Bár a magyar fogásomnak még mindig otthoníze van, de ezt nézzétek el nekem.
Ez nem egy szokványos interjú. Havas Juli nem az orvos-író, én nem az újságíró, hanem egy kicsit mindketten ugyanazok vagyunk: hazátlanok. Így a „bozgorság” olyan kiindulópont, ami ebben a beszélgetésben megengedi a könnyeket, a mélyebb kapcsolódást.
Azt mostanra már mindenki tudja, hogy a krumpli – amit ezentúl következetesen pityókaként emlegetek – Székelyföld egyik legjellegzetesebb mezőgazdasági terméke, és mint ilyen, felér az arannyal. A vele és érte végzett munka legalábbis, illetve az árazása, ha csak azt vesszük alapul, hogy nagyvállalkozók gazdagodnak meg a kisebb székely családi gazdaságok kárára.
A dinnyeárus hangos ember, torkaszakadtából kiáltja, hogy „díííínyeeee”. Sosem mondja rövid i-vel, dupla ny-nyel és egyetlen e-vel, hiszen ő a román alföldön másként tanulta a hangsúlyokat, és bármennyire igyekszik is a magyarlakta településeken áruba kiáltani portékáját, akcentusa árulkodó marad.
Vinetta. Mi otthon, Székelyföldön, a Nyárádmente felső részén, így ejtjük. Két t-vel. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez a megnevezés a padlizsán román megfelelőjéből ered, és román társaink egy t-vel egyszerűen csak vinetének nevezik. Egyesek szerint ez már a nyelvromlás maga, de mit van mit tenni, ha így jön a szánkra?
Aztán amikor már minden munkát elvégzel a helyeden, naponta többször elővarázsolod a terülj-terülj asztalkámat, nap nap után készíted a villásreggelit, a két-három fogásos ebédet és a meleg vacsorát abban a szűkös térben, ami akkor és ott a világodat jelenti, egyszer csak megutálsz mindent, amit a felmenőidtől kaptál. A bölcsességektől kezdve a receptekig mindent.
Kászonaltíz egy község Erdélyben, Hargita megyében. Imola hiszi, csak azért tudott megmaradni a falu lassú életében, mert három egymástól nagyon eltérő szenvedélye lehetővé tette számára a kibontakozást: ő egyszerre segítő, édesanya és sportoló, és ha valamelyik szerepét mellőznie kellene, megfojtaná a csend.
Halász Anna története olyan, akár egy népmese. Csupán annyi csavarral, hogy az esetek többségében nem a magyarországi ember telepedik át Erdélybe, ez általában fordítva történik. Őt mégis hajtotta a vágy, hogy valami újat és izgalmasat tapasztaljon.