„Újragondolva, tudatosan fel kellett építenem a home office-os napjaimat, új napi rutint, új szabályokat kialakítani, és elfogadni, hogy hosszabb időre kell berendezkednem. És elhitetni magammal, hogy nem maradok le semmiről, ha nem ülök 0-24-ben a laptopom előtt a munka miatt, és nem követem percről-percre az aktuális híreket.”
„Előállhat egy szélsőséges döntéskényszer, hogy kit lélegeztessen az orvos, és kit hagyjon meghalni. Ez óriási trauma a segítőnek is. A gond az, hogy az ilyen traumákat utólag megosztani sem könnyű.”
„Vajon hány áldozata lesz a koronavírusnak, és hány az ellátatlanságnak, elhagyatottságnak?”
„Épp egy krónikus osztályon dolgozó főnővér kolléganőm hívott nemrégiben. Hoztak hozzájuk egy idős beteget, negyven fokos lázzal. Az első három percben dermedten álltak a védőfelszerelés nélküli munkatársai, hogy most mi lesz. Szerencsére később negatív lett a teszteredmény. Ez a főnővér kolléganő 35 éve dolgozik fekvőbeteg területen. Nem ijedős fajta. De ott és akkor mindenki lefagyott. Az ismerősöm épp ment volna haza, este volt, de visszaöltözött, és ott maradt a kollégáival. Ez a már emlegetett szolidaritás, ami nagyon jellemző a közösségünkben.”