Aztán amikor már minden munkát elvégzel a helyeden, naponta többször elővarázsolod a terülj-terülj asztalkámat, nap nap után készíted a villásreggelit, a két-három fogásos ebédet és a meleg vacsorát abban a szűkös térben, ami akkor és ott a világodat jelenti, egyszer csak megutálsz mindent, amit a felmenőidtől kaptál. A bölcsességektől kezdve a receptekig mindent.
Bár a nők egyre inkább részt vesznek a munkaerőpiacon, továbbra is ők (azaz mi) viselik a legtöbb felelősséget a fizetetlen háztartási és gondozási munkáért. Ez még akkor is így van, ha a férfiak és a nők is teljes munkaidőben dolgoznak. Még akkor is, ha a nők az elsődleges kenyérkeresők. És még akkor is, ha a férfiak munkanélküliek.
„A mai magyar közbeszédben a gondoskodás eléggé szentimentális fogalom. A nőhöz társítják mint veleszületett, ösztönös tulajdonságot, sőt életfeladatot, hogy gondoskodjon. Pont ezért is hagytuk el a címben” – interjú a Ludwig Múzeum Handle With Care című kiállításáról: egy tárlatról, ami összekapaszkodást kínál akkor is, amikor szinte már felőröl a másokkal való törődés.
A gyerekek már óvodáskorban magukévá teszik az elképzelést, hogy természetes és igazságos a háztartási és érzelmi munka egyenlőtlen elosztása – ez pedig egyenes út a jelenséghez, amit úgy hívnak: nemek közti kimerültségi szakadék.
Ha egy férfi elveszi a házvezetőnőjét, a GDP csökken. Ha az édesanyját idősek otthonába helyezi el, a GDP növekszik. A gazdaságunk mindig egy másik, láthatatlan történetre épül. A gondoskodás, a fizetetlen munka és a nők világába kalauzol minket Katrine Marçal nagy sikerű könyve.
Néha te is úgy érzed, hogy a munkatársaid pszichológusa vagy? Meg a férjed coacha? A gyereked asszisztense? A családod rendezvényszervezője? Simán lehet, hogy így van – és ezt úgy hívják, hogy láthatatlan érzelmi munka.
Most akkor munka-e a háztartás és a gyereknevelés, vagy sem?