Társat választani, megtalálni a hozzánk passzoló, minket kiegészítő embert, nem egyszerű dolog. Igazán szerencsés, aki mindenféle, a tudattalanját irányító trauma, külső szempont és elvárás nélkül tud rátalálni az igazira. De mi van azokkal, akik valahogy mindig ugyanabba a folyóba lépnek?
A mostani generáció szemétbe kerülő pelenkáinak hatásaival még a mi ük-ük-ük-ük-ükunokáink is kénytelenek lesznek együtt élni. De vajon milyenek a környezetbarát megoldásként alkalmazható modern, mosható pelusok? Valóban drágábbak? Sok időbe telik a tisztításuk?
A filmekben a szülési jelenetek általában azzal indulnak, hogy hirtelen elmegy a magzatvíz, és az anyuka már ordít is, rohanás a kórházba, majd néhány forszírozott légzőgyakorlat és nyomás után kint is van a baba. Már sokszor írtunk arról, hogy ez mennyire nem fedi a valóságot. Ám nem jelenti azt, hogy nincsenek gyors lefolyású és elejétől a végéig nagyon intenzív szülések.
Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?
Inka Winter mindössze négyéves volt, amikor a nyolcvanas évek elején az édesanyja kirakta egy kommuna Bécshez közeli főhadiszállásán. Nem tudta azonban, hogy az általa biztonságosnak hitt kommuna igazából egy szekta. Azon belül is egy pedofil szexszekta.