Iliás-Nagy Katalin cikkei

Be kell vallanom, hogy egyre kevésbé érdekelnek az újdonságok. Nem izgat, ki van a slágerlisták élén, melyik film a kasszasiker, milyen technológiai újdonságot dobtak piacra, meg hogy a TikTok így, az AI úgy, a ChatGPT amúgy. Elmúltam harmincöt, kiszálltam, viszlát és kösz a halakat. Hagyom, hogy elmenjen mellettem a világ, vagy egyre tudatosabb vagyok? Talán egy kicsit mindkettő.

Csalódott vagyok. Megint. Elindultam egy pályázaton, amin nem értem el helyezést. És nemcsak hogy csalódott vagyok emiatt, de megkérdőjelezem minden eddigi elért eredményemet. Megint. Ismerős? Üdv a klubban! De honnan jön ez az érzés? Át lehet fordítani a kudarcot sikerré? És mi van, ha egyébként az, amit kudarcnak vélünk, valójában nem is az?

A következő évtizedekben egyre többen válhatnak klímamenekültté, vagyis egyre több ember kényszerülhet arra, hogy a megváltozó környezet, illetve az emiatt egyre sokasodó és mélyülő társadalmi konfliktusok hatására elhagyja az otthonát. De tévedünk, ha azt gondoljuk, ez csak távoli vidékek problémája.

A temetők egyfajta időkapszulaként működnek a környezet megóvásában, a védett és kihalás szélén lévő fajok megőrzésében is nélkülözhetetlen szerepet játszanak. Talán mondanunk sem kell: ma már az ilyen értékes temetők is veszélyben vannak. Hogyan menthetnénk meg őket?

Körülöttem egyre több a hippi – teszi fel a kérdést szerzőnk –, vagy általános jelenség, hogy mind többen próbálkoznak meg a vidéki termelői léttel, hogy egészségesebb táplálékhoz jussanak, vagy egy esetleges klímakatasztrófát nagyobb eséllyel vészeljenek át? No de mi történik, ha a városi ember nekilát gazdálkodni?