Tegezlek, de tisztellek – Miért szorongunk még mindig a megszólításokon?

–

Az exbarátomat már itt ismertem meg Budapesten, pedig ő is marosvásárhelyi, mint én. Amikor bemutatott a nagybátyjának, gondolkodás nélkül letegeztem, fel sem merült bennem, hogy ez furcsa lehet. Aztán hónapokkal később találkoztunk újra, immár Erdélyben, ahol sokkal inkább elvárt a magázódás. Az jutott eszembe, vajon tiszteletlennek gondol? Zavarta, hogy reflexből hellóval köszöntem neki? Soha nem derült ki a válasz, innentől pedig következetesen kerülni kezdtem minden olyan kifejezést, amelyből kiderülhetne, hogy én akkor tegezem vagy magázom őt. Nem köszöntem külön senkinek, egyszerre hangzott el a sziasztok és a jó napot kívánok, aztán ossza be magának mindenki kedve szerint. Különben meglepően könnyű így végigbeszélgetni egy délutánt, egy idő után egészen természetessé is válik.

Minden gyereket ezzel nyomasztottak? 

Emlékszem, már gyerekként is gyűlöltem a felnőtteknek köszönni. Felénk főleg a csókolomot használtuk várták el, de valójában ritkán volt egyértelmű, hogy akkor mit is kéne mondani. Felnőttnek tűnik, akkor tegeződéssel nem indítunk, de a magázódás is csapda: „ilyen idősnek tűnök? Engem aztán ne magázzl!” A vége rendszerint az lett, hogy olyan halkan és érthetetlenül köszöntem, hogy nagykorú legyen a talpán, aki értett belőle bármit. Persze ez is baj volt. 

A helyzet később sem lett jobb. Bár elvileg az illemszabálykönyvek pontosan rögzítik, hogy mikor milyen élethelyzet és reláció milyen köszönést és megszólítást kíván, ez is olyan, mint az autóvezetés, hogy mindenki meg van róla győződve, hogy ő jobban ért hozzá, mint más, és te, taknyos kölök, jól jegyezd meg, hogy

nem maga, hanem ön, sőt, Ön. Nem jó napot, hanem jó napot kívánok. A viszlát nem magázódós forma. És hogy milyen nem túl frappáns, és főleg nem gyerekbarát válasszal élnek azok, akik allergiásak a csókolomra, inkább el se mondom. 

Az a baj, hogy ezek a szabályok korántsem olyan egyértelműek, mint amilyennek kívülről tűnnek. Pedig az etikett rengeteg kapaszkodót ad. A tegeződést az idősebb ajánlhatja fel a fiatalabbnak, a nő a férfinak. De ha a nő a fiatalabb, a férfi az idősebb, akkor melyik a fontosabb szabály? Kamaszként vagy a huszas éveim elején vagyok-e már eléggé nő ahhoz, hogy nekem kelljen ezt javasolni? Egyáltalán honnan kéne ezt nekem tudnom ránézésre? (Mert ugye a régi illemszabály szerint nem illik megkérdezni egy nő életkorát sem.)

Mint kiderült, nyűglődésemmel nem vagyok egyedül a WMN szerkesztőségében, a legtöbb kollégám ugyanis szintén a háta közepére kívánja a magázódást.

Lázár-Papp Zsófia képszerkesztőnk gyerekként azon szorongott, hogy a 20 körüli felnőtteknek hogy kell köszönni? „Az is összezavart, ha illedelmes próbáltam lenni, és mondjuk az osztálytársam anyukája kiakadt, hogy ne magázzam. Felnőttként épp ezért próbálok a gyerekekkel megértőbb lenni, ha magáznak, csókolomoznak. Felőlem mehetne mindenhol a tegeződés” – árulta el.

Minősített esetek: Csókolom, hölgyem, hogy tetszik lenni?

Sándor Anna kollégámat bosszantja, hogy nincs egyezményes megállapodás, ami mindenkinek megfelel. „Egyik világos emlékem gyerekként, hogy zavarodott és ingerült vagyok egyszerre. Döntsék már el a felnőttek, hogy mit akarnak, és ne engem szívassanak! Mifelénk teljesen bevett volt, hogy kicsiként rikkantásszerű, éneklős csókolommal köszönsz a felnőtteknek, jól le is szidtak, ha elmaradt. Maga a kifejezés csak egy köszönés volt, a szó szerinti jelentését akkor fogtam fel, mikor nagyobbacskaként elkezdtek szintén a felnőttek beszólni, hogy nekik ugyan ne csókolomozzunk”.

Szabó Anna Eszter még tovább megy, a magázást a mindennapokban leginkább akadálynak éli meg. „Semmi értelmét nem látom a magázódásnak, őskori maradványnak tartom, és a hideg ráz attól, ahogy sokaknál a passzív-agresszió vagy a hímsovinizmus hangszere, tiszteletnek nyomát nem érzem benne. A „kegyed” és „magácska” típusú negédes verzióktól a falnak megyek. Különösen olyankor látszik a (számomra) röhejes mivolta, amikor angol nyelven nézek valami filmet, sorozatot, ahol ugye lazán, magázódás nélkül beszélnek, de a feliratban meg magázódnak és hirtelen karót nyeltté, erőltetetté válik a párbeszéd” – mondta.

Még kellemetlenebb a „tetszikezés”, ettől Vígh Dóri is falra mászik, pedig ő magabiztosan magázódik – de ő is jobb szereti a tegeződést. Természetesnek tartja, hogy a gyereke iskolájában magázódnak. „De amikor ülünk a szülőin, és nem azt mondják, hogy »töltsék majd ki«, hanem hogy »ki tetszenek tölteni«, az nagyon idegen, idegesítő” – foglalja össze. 

Mikor kezdtük magázódni? És miért hagytuk el?

A magázódás különben nem is volt mindig része a magyar nyelvnek. A Qubit cikke szerint ennek első formái a 16. században bukkantak fel, és egyáltalán nem az egyenrangú udvariasságot fejezték ki: a „te kegyelmed”, majd a „maga kegyelmed” típusú megszólítások elsősorban a társadalmi különbségeket jelölték, de pont fordítva, mint ahogy ma használjuk: a magasabb társadalmi helyzetű ember szólíthatta meg így az alacsonyabb rangút, ezzel is jelezve a köztük lévő távolságot.

A 19. században Széchenyi István szorgalmazta az ön használatát, részben azért, mert a maga egyre inkább lekezelőnek, fölényesnek hatott. Az önözés így vált a választékosabb, semlegesebb távolságtartás formájává. A 20. században pedig, ahogy a társadalmi hierarchiák is lazultak, lassan elkezdett visszaszorulni a magázódás – és az önözés is. Persze ez sem egyik napról a másikra történt: a változás egyik első fontos állomása az volt, hogy a nagyvárosi családokban egyre több szülő engedte meg gyerekeinek, hogy tegezzék őt. Ami korábban elképzelhetetlen lett volna, az fokozatosan természetessé vált: a családi kapcsolatokban eltűnt a nyelvi távolság. 

A vidéki Magyarországon ez lassabban ment végbe, részben azért is, mert ott tovább maradt jellemző a többgenerációs együttélés, ahol a nagyszülők és idősebb rokonok megszólítása erősebben őrizte a hagyományos formákat. Az ezredfordulóra azonban már a nagyszülők magázása is ritkaságnak számított: a kutatások szerint mindössze a magyarok 7–8 százalékára volt jellemző – bár még most is akadnak a WMN szerkesztősége körül néhányan, akik magázták, vagy a mai napig magázzák szüleiket, nagyszüleiket.

Ledobjuk a kötöttségeket

A Qubit arra is kitér, hogy a tegeződés terjedésében nagy szerepet kapott a média is. Már az 1980-as évek egyes műsoraiban közvetlenebb hangnemben szólították meg a nézőket, amit akkor még sokan kifogásoltak. A kereskedelmi televíziózás, majd az internet azonban végleg átalakította a szabályokat. Az online térben szinte alapértelmezett lett a tegeződés: egy weboldal, egy közösségi oldal vagy egy márka ma már ritkán szólítja meg magázva a felhasználóit.

A médiában különben a dolgozók között is alapvetés a tegeződés, mondja Tóth Flóra kollégánk, aki 21 évesen kezdett egy tévécsatornánál dolgozni. „Hamar megtanultam szemrebbenés nélkül letegezni nálam 30–40 évvel idősebb embereket, és rájöttem, hogy úgy is lehetsz tiszteletteljes és kedves valakivel, hogy közben nem magázod. Szóval én nem jövök zavarba, ha a 70 fölötti szomszédunk felajánlja a tegeződést, sőt, kifejezetten örülök neki” – mondta, hozzátéve, hogy büszke rá, hogy végigélt 40 évet úgy, hogy senkinek sem köszönt csókolommal. Szerinte a helló neutrális, se nem magázó, se nem tegező köszönés, általános, mindenkire vonatkoztatható. Annak külön örül, hogy a gyerekei generációjában már fel sem merül, hogy magázzák. 

„A kis alfák úgy letegeznek, mint a pinty” 

– tette hozzá.

A színházi és tévés közegből érkező Rezek Bori szintén örül, hogy felnőtt életében alig kellett magázódnia, de egyszer ő is ráfázott. 

„25 éves koromban volt egy barátom, aki egy-két hónappal azután, hogy összejöttünk, külföldre költözött. Mielőtt meglátogattam volna, megkért, hogy vegyem fel a kapcsolatot az édesanyjával, mert szeretne néhány dolgot kihozatni velem. Tudtam, hogy melyik nap fog hívni az anyukája, de korábban soha nem találkoztam vele. Végül este fél tíz körül csörgött a telefonom. Éppen egy zajos helyen voltam, és mivel ismeretlen számról hívtak ilyen későn, automatikusan azt hittem, egy barátom keres. Reflexből tegezve vettem fel. Mire kiértem az utcára, hogy jobban halljam a beszélgetést, már tudatosult bennem, hogy valójában a barátom édesanyjával beszélek, ezért rögtön elnézést kértem, hogy letegeztem. Kiderült, hogy őt még hónapokkal később is nyomasztotta, hogy »milyen tiszteletlen voltam«. Nem vagyok nagy etikettszakértő, de szerintem egy idegent este kilenc után felhívni legalább annyira informális, mint azt mondani kedvesen a telefonba, hogy szia” – emlékezett vissza Bori, akinek jelenleg egyetlen egy embert kell magáznia, a pszichológusát:

„Borzasztó nehezen megy. Érteni vélem a funkcióját, de nagyon fura nekem ez a távolságtartás, miközben ott hüppögök a kanapén.”

Lehet elegáns és szexi 

Bár abban a legtöbben egyetértettünk, hogy tegeződve is lehet tiszteletteljes az ember, és magázódva is kőbunkó, vannak, akik látják benne az izgalmat és a szépséget. 

„Mivel ritkul a magázódás, kifejezetten értékelem, ha valaki magáz (önöz!), és flörtben kifejezetten szexi tud lenni” – fogalmazott Kurucz Adrienn, akinek épp a kényszertegeződés tud zavaró lenni bizonyos helyzetekben, például amikor egy 20 éves eladó fiú kapásból így indít nála. „Azt is látom, hogy a gyerekem haverjai is bajban vannak, hogy jó napottal köszönjenek vagy hellóval – utóbbit utálom, a sziát szeretem, ha már a jó napot kívánok nem megy” – tette hozzá. Hasonlóan gondolkodik Both Gabi is.

„Szeretek magázódni. Nagyon jóban vagyok például a környékbeli boltosokkal, de egyikőjüket sem tegezem. Egyszerűen szeretek szívből jó napot kívánni, de a szép napottól falra mászom. Nehezen viselem, ha a gyerekeimnél is fiatalabb ismeretlen bolti eladók szemrebbenés nélkül letegeznek, de a gyerekeim barátainak azonnal felajánlom a tegeződést. Azért sem rajongok, hogy az aktuális miniszterelnökünk a hivatalos külföldi útjain is lazán hellózgat. Nyilván nem a tegezésen vagy a magázáson múlik a tisztelet, de ez az ikeás »mindenkit letegezek, ha tetszik neki, ha nem« nekem nem oké” – foglalta össze.

Nagy Andi