–

Vajon miért akar ma mindenki filmrendező lenni? Miért olyan menő dolog ez? Mert annyi mozgóképet fogyasztunk, hogy ez lett az új regény? Vagy mert így lehet a legtöbb emberhez eljutni? Mert tele vagyunk nagyravágyó lelkekkel? Szabó István szerint van, aki azért mond el egy történetet, hogy filmet készíthessen, és van, aki azért készít filmet, hogy elmondhasson egy történetet. A történet mindenesetre ma – minden.

Nem mindig volt ez így, voltak idők, amikor a történet nem feltétlen akciók sorozatában öltött testet, de ma mindennek kell, hogy legyen könnyen érthető, lehetőleg pörgős és csavaros sztorija, ami húszpercenként meglepi a nézőt, és fenntartja az érdeklődést. És ha valamit tud Tasnádi István, a Made in Hungária, a Terápia és az Aranyélet (meg még csomó más forgatókönyv, regény és színdarab) írója, akkor ezt. Jó történeteket írni eleven karakterekkel, életszerű helyzetekkel, hiteles mondatokkal. Az egyik legjobb kortárs írónk.

Egy ideje azonban a rendezés is izgatja – talán mert annyiszor született másmilyen mű az írásaiból, mint amilyet elképzelt; vagy mert annyit látta közelről egy darab vagy egy film születését, hogy lassan úgy érezte, neki is menne; vagy mert egyszerűen úgy érezte, tovább kell lépnie, valami újat kell kipróbálnia. Az első kísérlete erre a MEMO című tévéfilm volt három éve, most pedig itt az Egy másik életben, amit tegnap este mutattak be a Duna tévén.

Jelenetfotó a filmből - Anger Zsolt, Molnár Áron, Fekete Ádám és Olasz Renátó

A műfaj ezúttal a disztópia határait ostromolja, mivel egy olyan elképzelt világban játszódik, amiben a lélekvándorlásnak utána lehet járni: ki lehet deríteni (bár elég ósdi módszerekkel), hogy az ember milyen testben születik újjá (már ha emberként tér vissza), és ezáltal kapcsolatot teremthet vele.

A konkrét sztori szerint egy Michael Korsós (Mucsi Zoltán) nevű gazdag üzletember úgy dönt, hogy vagyonát nem a fiára, hanem arra a személyre hagyja, akiben a lelke újjászületik.

Már csak meg kell találni, ki az, de ebben meg segítségére van egy Perlay nevű cég, amelynek emberei egy realitykből kölcsönzött kiválasztóshow-t tartanak, a szokásos együttéléssel (egy hagyományosan ízléstelen villában – magának az elhunytnak az otthonában), infantilis próbákkal, tanító bácsis szigorkodással, mesterséges feszültségkeltéssel, gazdagság után sóvárgó szerencsétlenekkel – akik között persze mindenféle karakter akad, egypetéjű ikerpártól a mozgáskorlátozottig. Minthogy azonban a történeten egy liftszerelő fiú (Molnár Áron) kalauzol minket végig, nem lehet kétségünk afelől, ki marad a végére…

Molnár Áron

Más esetekben a rutinos néző nagyjából szét tudja választani a forgatókönyvírói és rendezői teljesítményt, de ezúttal komoly fejtörést okozott nekem. Nem teljesen világos, mit akart a szerző elmondani a lélekvándorlásról: kineveti, komolyan veszi (azt talán azért nem), vagy csak óvatos iróniával tekint rá – most akkor elutasítja vagy elfogadja? Azt gondolom, annál komolyabb dologhoz nyúlt, mint hogy ne legyen határozott véleménye róla és viszonya hozzá. Ez azonban nem derült ki a filmből.

A cselekményszövés szempontjából egy tévéfilm talán még egy mozifilmnél is nehezebb helyzetben van, hiszen a képernyő előtt öt perc belassulást sem tolerálunk, azonnal kapcsolunk tovább – míg a moziban (ha már befizettünk rá) a végsőkig reménykedünk az élményben. Az Egy másik életben sajnos ezen a téren sem teljesít fényesen: nem feszes a ritmusa, nem elég szerethetők a karakterei (még a főhős sem, aki olyan „semmilyen”), elmaradnak a meglepetések is.

De a legfőbb baj vele – és ez már egyértelműen rendezői hiányosság –, hogy nincs egy olyan világa, amiben elmerülhetnénk, ami beszippantana.

Egy disztópia esetében a teremtett világ talán a legfontosabb. Éreznünk kell a bőrünkön, milyen ott létezni, milyen beleszagolni a levegőbe. Ehhez persze sok pénz kell, és nyilvánvaló, hogy egy magyar tévéfilm esetében már az is eredménynek számít, ha a palackozott vízre saját címkét tudnak gyártani, de ugyanakkor a pénzre sem lehet fogni mindent. Ízlés kérdése is a dolog. Egy filmrendező elsődleges feladata, hogy víziója legyen, amit egy sajátos ízlés tart össze. Ez az, ami Tasnádinak még nincs meg, legalábbis ebben a filmben – a MEMO-ban inkább felsejlett belőle valami.   

Lengyel Tamás

És ha egy produkciónak nincs sűrű atmoszférája, akkor a színészi játék is pengeélen táncol. Olyan, hogy teljesen hiszünk neki, a kidolgozott háttér nélkül nem lehetséges, itt inkább az „ügyes” és a „megjátszós” közötti árnyalatok sokaságát figyelhetjük meg, akár egyetlen szereplő teljesítményén keresztül is. Az egyik jelenetben egész jó, a másikban viszont már „játszik”, nem pedig létezik egy figura bőrében. Abban sem vagyok biztos, hogy pontosan tudhatták, milyen karakter is az övék. A leginkább zavarba ejtő azonban a gyerekszereplő, akit olyan nagy kihívás elé állítottak, amihez sokkal erősebb és gondosabb rendezői irányítás kellett volna.

A magyar filmek gyerekszereplői sajnos az utóbbi évtizedekben többnyire amúgy is betanított robotoknak tűntek, nemigen lehetett őket rajtakapni természetes megnyilvánuláson (ezért is volt revelatív Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje, ami harsogó kivétel), itt pedig – ahol a robotos jelleg még szolgálhatná is a karaktert – teljességgel komolyan vehetetlen, ami a környezetét is rombolja, és ez a legkevésbé a kislány hibája.    

Boncolgathatnánk még sokáig, de a konklúzió akkor is az, hogy ha a részletek nem klappolnak, és nincs sem erős mondandója, sem karakteres világa egy produkciónak, akkor lőttek a szórakozásnak. Rossz érzés ilyet leírni, főleg tehetséges emberek láthatóan sok munkája láttán, de ahogy a szakmában mondani szokás: csak az eredmény számít.

 Gyárfás Dorka