–

Kékülő ujjak a szent cél érdekében

A nagyapám rendszeresen elkékülésig szorította az ujjaimat, ha a környéken lakó ismerőseinek (akiknek a nagy részét én nem ismertem) nem köszöntem elég hangosan, eléggé a szemükbe nézve, elég hamar, elég szépen, és persze eléggé előre.

Mintha nekem tudnom kellett volna, hogy kinek kell és kinek nem kell köszönni a játszótérre, a boltba vagy az újságoshoz menet. A kézszorítás elvileg jel volt, gyakorlatilag a nevelés nem túl finom eszköze. A papa nagy keze eleinte csak kicsit markolt rá az ujjaimra, aztán ahogy egyre ügyesebbnek kellett (volna) lennem a köszönésben, de nem ment, úgy erősödtek a szorítások. A végén már nem voltam hajlandó megfogni a kezét.

Ő viszont ragaszkodott volna hozzá, hiszen különben hogyan tudja demonstrálni, hogy az ő unokája a leginkább jól nevelt gyerek az egész környéken?

Hát, egy idő után sehogy sem tudta.

Köszönj szépen, kislányom!

Anyukám – a kor elvárásainak megfelelően – nagy figyelmet fordított arra is, hogy szépen köszönő felnőttekké váljunk a testvéreimmel. Persze ezt nem a kicsit terrorizáló kézszorongatással tette, hanem kedvesen elmagyarázva a köszönés fontosságát és jó példát mutatva. Viszont ezek a magyarázatok már ovi előtt mentek, egészen kis korban kezdődött a köszönésre nevelés, anyukám is azt vallotta, hogy a jólneveltség alapja a határozott, hangos „csókolom”. Csak mivel én ezt a csókolomozást már gyerekkoromban is kellemetlennek éreztem, a magam módján lázadoztam, kisiskolásként például már csak valami „csjnpt”-ot motyogtam rendes köszönés helyett.

Aztán offoltam a csókolomot, és maximum jónapotkívánokoztam. De sosem túl hangosan. És bár nemcsak a szüleim, de az engem tanító pedagógusok is komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy szépen megtanuljak köszönni, valahogy mégsem sikerült.

Valószínűleg azért, mert hiányzik belőlem a Sheldon Cooper-i* szabálykövetés (Sheldon Cooper az Agymenők című sorozat nagyon kocka főszereplője, aki minden szabályt szó szerint értelmez és alkalmaz - a szerk.), viszont a köszönés gondolkozva alkalmazható, élhető szabályai valahogy nem jutottak el hozzám. Így még mindig tele vagyok kérdésekkel a témában.

Amatőr nemköszönő

32 éves vagyok, 12 éve foglalkozom különböző kommunikációs dolgokkal, elvégeztem egy egyetemet, számtalan olyan munkahelyi helyzeten túl vagyok, ahol a jó modor, a megfelelő viselkedés sorsdöntő és fontos volt. Soha nem is volt gondom vele. A face-to-face helyzetekben tök jól tudom, hogy kinek és mikor kell köszönni, de a makrokozmoszban heti rendszerességgel kerülök olyan helyzetekbe, hogy nem tudom, pontosan hogyan és mit kellene tennem köszönés tekintetében.

Van ez a „belépsz valahova” szabály. Tényleg mindig alkalmazható? A nyilvános vécében is köszönnöm kellene azoknak, akikkel együtt pisilek? Vagy akkor van egy lista, ami kivétel? És azt ki állította össze? Hol elérhető? (Ha valakinek megvan, küldje át, legyen szíves.)

Rendszeresen megtörténik, hogy a játszótér, ahova belépünk, elég nagy és (szerencsére) kellően tömegmentes, így hallótávolságon belül nem tartózkodik senki. Ilyenkor nem tudom, mi a teendő. Hol köszönök (de nem ordítva, így abban a biztos tudatban, hogy akiknek szánom, nem hallja), hol nem.

De ez további kérdéseket vet fel. Oké, beléptünk, nem köszöntünk a senkinek, mondhatni, bunkók vagyunk. De hogyan tovább? Játszunk 15 percet, majd átmegyünk a játszótér másik végébe, ahol vannak emberek, és ha hallótávolságon belül vagyunk, köszönünk nekik? (Én általában ezt az opciót szoktam választani.) De a többségük egyáltalán nem figyel ránk, ami érthető is, én sem követem a többi család mozgását a játszón.

Ugyanez a gondom a boltokkal: ha túl kevesen vannak, azért nem köszönök, ha meg túl sokan, akkor azért.

Általában úgy csinálom, hogy ha van valaki, akivel fel tudom venni a szemkontaktust, akkor nagy örömmel köszönök neki (de halkan), a magázódást általában kerülöm, a hivatalos köszönésem a „hello”. De egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez udvarias.

Biztos, hogy mindig kell köszönni?

Viszont a gondolkodás nélküli összevissza köszönésről sem gondolom azt, hogy automatikusan jólneveltté tesz.

Szerintem ez egy túlértékelt és agyonszabályozott terület, amelyen mégis könnyű eltévedni, főleg a magyar nyelvben. Így én egyelőre inkább nem prédikálok róla a lányaimnak. Köszönök, amikor szerintem kell, ahogy szerintem rendben van. Ha valaki konkrétan nekik köszön, és semmi reakció, figyelmeztetem őket. Erre a nagyobb általában visszaköszön ugyanúgy, ahogy neki köszöntek (még nem tud magázni, és szerintem négy és fél évesen nem is kell tudnia), a kisebb pedig azt feleli: „csak integetek”, és integet (pedig én már ennyi idősen kőkeményen nyomtam a csókolomot az óvónéniknek).

Amúgy szerintem az integetés a legjobb köszönés, korra és napszakra való tekintet nélkül alkalmazható, csendes, nem tolakodó… szóval lehet, hogy érdemes lenne áttérni rá a felnőtteknek is. Sokkal egyszerűbb lenne.

Nálatok mi a szabály? Tanítjátok a gyerekeiteket a szép, artikulált köszönésre? Csak én fúrom a csókolomot, vagy az már tényleg eltűnőben van?

Tóth Flóra

A kiemelt kép a szerző tulajdona