Júlia jobb mellétől a Wall Street-i bika heréjéig – szerencsehozó helyek a világban, és a mögöttük rejlő történetek

–

Júlia jobb melle és az örök szerelem ígérete

Miután Júlia erkélyéhez közeledve beálltunk a kígyózó sorba, meglepve vettem észre, hogy a tömegből egyedül engem érdekel a világirodalom leghíresebb kérdésének helyszíne, mindenki más a Júlia-szoborhoz áll sorba.

Bevallom, az általános műveltségemből hiányzott az a rész, miszerint

a bronz Júlia jobb mellének szorongatása meghozza az örök szerelem szerencséjét, vagy ha a pároddal egyszerre ragadjátok meg a szóban forgó testrészt (de kizárólag a jobb oldalit!), akkor csak a halál választ el egymástól titeket.

Bár szeretem az illúziókat, a meséket meg a varázslatot, valahogy ez a rituálé annyira nem csigázott fel (kicsit bizarr egyébként a cicin tartott kézzel fényképezkedők látványa, miközben mégis láthatóan nemtől, kortól, bárminemű hovatartozástól függetlenül összehozza az embereket). Hazaérve pedig nem is találtam semmi nyomós indokot ennek a hagyománynak a kialakulására (ha valaki tudja, kérem, írja meg). Az viszont világossá vált: az eredeti szobrot már jó ideje lecserélték egy másolatra, mivel a jobb mell nemcsak kopott, de olykor lyukadt is a nagy lelkesedés következtében.

Idén márciusban a másolat is hasonló sorsra jutott, a tapizó turisták benne is kárt okoztak. Eközben a gondolkodásbeli változás is új szeleket ígér, mivel

a hagyományt mára többen szexistának ítélik.

A javaslatok szerint feljebb kellene helyezni a szobrot, és egy levélszekrényt tenni alá, így ösztönözni a népet, hogy inkább írásban kérje a maga szerencséjét (a megtört szívűek Júliához címzett leveleinek hagyománya egyébként is létezik). Talán nem lehetetlen a jól berögzült fogdosás elengedése. Hogy mi köze ugyanis az örök szerelemnek a témában valójában legszerencsétlenebbül járt fiatal nő másodlagos nemi jellegének jobb oldali megtestesüléséhez, arra amúgy sincsen logikus magyarázat. Így talán egyszer a feledés homályába vész. De vajon jó lesz-e az nekünk?

János és a kutya, a szerencse földi helytartói

Jó hír: közelebb is találunk szerencsehozó helyet, ha úgy érezzük, mégiscsak szükségünk van egy elég régi babonára, hogy visszaszerezzük a lelkesedésünket (és ez nem szégyen, hiszen olyan jó hinni a csodákban). Prágában néhány óra alatt ott lehetünk, és átsétálhatunk a több mint hatszáz éves Károly hídon, amely mára önmagában a város szimbóluma.

Itt elhaladva találkozunk majd egy szoborral, nevezetesen Nepomuki Szent Jánoséval, aki a XIV. század második felében lett jegyző majd később a prágai dóm papja.

A legendák szerint hűsége és becsületessége miatt vált mártírrá, mivel a féltékeny cseh király dühös fenyegetőzésére sem adta ki felesége, Johanna királyné gyónási titkát. IV. Vencel ezért nemcsak megkínoztatta, de a folyóba is vetette. Később avatták szentté, de ezen a történeten alapul a tézis, hogy a szobrot megérintve János szerencsét hoz az arra járónak, valamint arra is garanciát ad, hogy az illető még visszatér Prágába.

A szobor érdekessége mégis, hogy a tövében egy dombormű látható, amelyen egy lovag simogat egy kutyát. Bár Jánoshoz nem köthető hasonló négy lábú jóbarát, a történészek az állat ábrázolását a hűség szimbólumaként tartják számon. Az elhaladó emberek többsége pedig igazság szerint János helyett a kutyát simítja meg, ami egyébként Júlia szobrához hasonlóan meg is látszik a domborművön.

A hosszabb-rövidebb ideig Prágában élők elmeséléséből tudom, hogy a biztonság kedvéért minden Károly hídon tett séta alkalmával megérintették a kutyát, nehogy ezen múljon a következő nap szerencséje. Teljesen értem az érzést, hogy egy kicsit is kényszerességre hajlamos személy számára, milyen frusztráló lehet, ha véletlenül megfeledkezik a szerencsehozó szoborról és kihagy egy napot. Azt hiszem, mindenképpen érdemes jól átgondolni mindezt, ha hasonló helyre költözik az ember.

A kő, ami nemcsak jószerencsét, de ékes szólást is ígér

Aki nem feltétlenül csak egyszerűen szerencsére vágyik, hanem kifejezett célja, hogy jól érveljen, retorikai tehetségre tegyen szert, vagy esetleg lámpalázzal küszködik a nyilvános szerepléseket illetően és azt szüntetné meg, annak mindenképp Írországot érdemes úti célul választania a közeljövőben.

Cork városától nem messze áll a Blarney kastély, egy több mint fél évszázados középkori erődítmény, amely mégsem erős falairól a legismertebb. Itt található ugyanis a legenda szerint mágikus erővel bíró Blarney-kő, amelyet megcsókolva az ember az ékes szólás művésze lesz.

A művelet mégsem olyan egyszerű: először is hátat kell fordítani a kőnek, és ülve hátrahajolni hozzá, miközben valaki fogja a lábunkat. És hogy miből ered a kő varázserejének története? Állítólag a király által tóból kimentett öregasszony bűvölte meg a helyet és kívánta azt: ha az uralkodó megcsókolja a vár fokán lévő követ, akkor mindenki meggyőző szónokká váljon.

A kő eredetéről többféle elmélet is él: például, hogy ugyanaz a kőzet alkotja, mint a Stonehenge-et, vagy hogy a keresztes hadjáratok során érkezett Blarney-be.

Ahogy Írországban élő ismerősöm figyelmeztet: a szerencséért mindenképpen tavasszal vagy nyáron zarándokoljunk ide, hiszen ősszel meg télen a hatalmas köd miatt nem igazán gyönyörködhetünk a várhoz tartozó parkok és a hely látványában sem.

A kő története nemcsak a csók hagyományát őrizte meg, de egy nyelvi fordulatot is: a király ugyanis állítólag odaígérte I. Erzsébetnek a kastélyt, de a kő miatt mégsem akaródzott teljesítenie a megbeszélteket. Mindig valami kifogást talált arra, most éppen miért nem megfelelő az időpont. Elméletileg az angol nyelvbe Erzsébet ezzel kapcsolatos megszólalása nyomán került be a blarney kifejezés: ez olyan jól hangzó beszédre utal, ami sértés nélkül szeretne megtéveszteni és befolyásolni.

A királynő ugyanis a sokadik alkalommal már csak legyintett a mentegetőzésre, mondván: blarney-beszéd!

Anyagi javakat hozó bikák Európán túl

Ha főleg az anyagi javakat illetően keresnénk a szerencsénket, akadnak hasonlóan bűvös helyek kicsit messzebbre is. Vajon a Júlia-kérdés jegyében mennyire lehet szexistának nevezni egy állatszobor bronzheréinek dörzsölgetését csak azért, mert az ember egy kis szerencsére vágyik?

Nos, New Yorkban már senki nem csodálkozik, amikor a turisták tömegei a Wall Street nevezetes bikájának tövében állnak sorba a kultikus heresimiért: a szobrot 1989-ben készítette el az amerikai-olasz Arturo di Modica. A csaknem 3 méter magas és 5 méter hosszú szobor, amely több mint három tonnát nyom, a jövőbe vetett hitet, valamint az amerikaiak erejét szimbolizálja.

Elkészítését a híres tőzsdei fekete hétfő ihlette, az érintés pedig szerencsét, és minden bizonnyal – a születésének háttere nyomán – anyagi jóllétet hoz.

Ha nincs kedvünk Amerikához, de hasonló bikára van szükségünk: 2010 óta Sanghajban is letudhatjuk a szerencsehozó ügyletet. A művész ugyanaz, a bika csak majdnem. Kicsit szélesebb és hosszabb, mint idősebb tesója, sőt ahogy az alkotója megjegyezte: „vörösebb, fiatalabb és erősebb is.” A szobor elméletileg a felfele ívelő kínai gazdaság szimbóluma, illetve azt az üzenetet is magában hordozza, hogy az ország nem foglalkozik a másokat érintő esetleges gazdasági válsággal, amíg ő maga jól teljesít. Mindenki döntse el maga, mennyire szimpatikus számára ez a koncepció, mindenesetre, ha arra jár, kicsit is hisz a babonákban és nem szégyenlős, azért nyugodtan megsimogathatja az ázsiai bronzbika férfiasságát. Hátha hazaérve meglesz az a lottóötös. 

Nem kell mindenért máshová menni

Szerencsére itthon is találunk hasonlóan kultikus helyeket, és ha még nem tettük, mindenképp érdemes felkeresni őket. A kedvencem – Balaton mellett felnövő lányként – a badacsonyi Rózsakő: a legenda szerint Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedy Róza, szerettek ezen a kövön üldögélni. A kő pedig éppen utóbbiról kapta a Rózsa nevet.

A bazalttömbre azonban nem elég ráülni: a lánynak és a fiúnak együtt, a Balatonnak háttal kell helyet foglalnia rajta, miközben fogják egymás kezét. A jutalom természetesen az örök szerelem.

Jó hír, hogy némi kedvezmény jár a nőknek a balatoni mágiában: elméletileg úgy is teljesül a szerelmi varázs, ha a lány egymaga ül rá a kőre, és közben a szeretett személyre gondol. 

Bár a szerencsehozó helyek töredékéről meséltem most, valahol a történet mégiscsak körbeért: szerelemmel kezdtünk, szerelemmel fejezzük be. Hogy mi igaz és mi nem a badacsonyi legendából, teljesen mindegy, ahogy a többit illetően is. Elég a hely varázsa, az évszázadok, évtizedek alatt átadott mágikus történetek tovább élése, a mögöttük rejlő hit és remény, amit az emberek nemcsak éreznek, de jót kívánva el is mondanak egymásnak. Talán pontosan ez a lényeg és ez a valódi szerencse, ami bennük rejlik: a kapcsolódás és a korokon átívelő mese, amely közösséget és együttes élményt teremt.

Ti milyen hasonló helyen jártatok, vagy hova szeretnétek mindenképp eljutni?

Kiemelt kép: Wikipedia / A.Savin; Getty Images / LUke1138; Getty Images / Marcio Silva

Széles-Horváth Anna