A laptop fölé hajolok, úgy érzem, elzsibbadt mindenem. Hajnali két óra, és a tételek felénél járok. Nem tudok többet tanulni. A gyerekek alszanak, kivételesen most senki sem kér vizet vagy zsepit, senki nem akar pisilni kimenni, és ma éjszaka senki nem ijed meg semmitől. Csak én rettegek attól, hogy holnap megbukom a vizsgán, és kezdhetem újra elölről. 

Akkor kezdett el motoszkálni a fejemben, hogy szülésznő szeretnék lenni, amikor egy magánklinikán háborítatlanul, békésen, egy kád vízben megszületett harmadik gyerekként a kislányom, Anna.

Már a harmadik születésnapját is megünnepeltük, amikor pótfelvételivel az utolsó másodpercben beadtam a jelentkezésemet szülésznő szakra. Amikor kézhez kaptam az „Ön felvételt nyert” hivatalos levelet, bátornak, szabadnak és elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy nekivágjak 32 évesen egy négyéves egyetemnek – három gyerekkel körülölelve.

Nem mellékes szál a történetben, hogy az egyetem vidéken van, 250 kilométerre az otthonomtól. Valahogy azok a kérdések, amelyek teljesen érvényesek egy ilyen helyzetben, mint például: hogy fogod ezt bírni, kik lesznek a segítőid, mikor fogsz tanulni, miből fizeted ki a tandíjat… akkor még mellékes, apróbetűs résznek tűnt.

Aztán az első oktatási héten éreztem, hogy ez valami más. Olyan fába vágtam a fejszémet, ami keményebb, mint gondoltam. Elbizonytalanodtam.

Karrier coachot fogadtam, és átrágtam magam azon a dilemmán, miszerint világéletemben boltos akartam lenni. De éreztem, hogy, bár kereskedőnek se lennék rossz, szülésznőként teljesedhet ki az életem.

Próbáltam egyensúlyozni a család és az egyetem között, és folyamatosan döntéseket hoztam. Csak azokra az órákra utaztam le, amelyek nagyon szükségesek és fontosak voltak. Éjszaka tanultam, mert nem akartam a gyerekek idejéből elvenni, az anatómiai képleteket pedig a mosogatószekrény fölé ragasztottam. Próbáltam minden időt kihasználni és a tanulásra fordítani. Vitt a lelkesedés és az öröm, hogy ezt magamért csinálom, ez az enyém.

Az első csodálatos megérkezés a szakmai gyakorlaton ért, amikor jelen lehettem életemben először valaki más szülésénél, születésénél. Egészen közel lehettem és figyelhettem, ahogyan megszületik egy kisbaba. Kivételesnek éreztem magamat, amiért abban a kitüntetett pillanatban jelen lehetettem. Lelki szemeim előtt rögtön megjelent egy kép, amiben alázattal, igazi támaszként kísérhetem a kismamák szüléstörténetét és a kisbabák megérkezését. Ez volt az a pillanat, amely aztán az összes mélyponton és sötétségen átvezetett.

Rengetegszer akartam feladni és azt mondani, hogy nem tudom ezt tovább csinálni, mert felaprózódom a feladataim és a kihívások között.

Ilyen volt az is, amikor a férjemmel elhatároztuk, hogy külföldön próbálunk szerencsét. Ekkor már két és fél éve voltam a képzésben, és rettenetesen kétségbe voltam esve, hogy ekkora távolságból nem fogom tudni abszolválni a kurzusokat. Teljesen valószínűtlenül és indokolatlanul az országváltás nemcsak új környezetet, új lakhelyet, új kialakításra váró szociális hálót, új embereket és helyzetet jelentett, hanem hatalmas erőt is, amely aztán végig velem maradt.

Ott álltam egy idegen országban egy full üres, idegen lakásban, csak egy doboz volt velem, amiben minden emlékemet összecsomagoltam Magyarországról, és azt éreztem, hogy bármire képes vagyok, pedig mindent elölről kellett kezdeni. Így történt, hogy tizenegy év után munkába álltam takarítónőként, hogy ki tudjam fizetni a saját tandíjamat. Így történt, hogy a hatéves Anna kijavítja a német kiejtésemet, és ő tanít engem németül. Így történt, hogy egy tucatszor tettem meg Németország és Magyarország között az utat egy éjszakai busz hátsó ülésén azért, hogy folytassam az egyetemet. Így történt, hogy néhány héttel ezelőtt az utolsó nagyobb vizsgát is letettem, csupán apróságok maradtak hátra. 


Mennyit bír el egy anya? A gyerekeim nagyon sokszor láttak laptopba bújva tanulni, tételeket magolni és beadandó dolgozatokat készíteni. A legmélyebb vágyam, hogy részükké válik ez a minta, amely túlmutat a nehézségeken, és megtanulnak igazán küzdeni mindenért, amit fontosnak éreznek az életben, ami az övék.

A zsebemben érzem a diplomát. A szívemben érzem egy csodálatos hivatás fényét, és végtelen hálát érzek azok iránt, akik ezen az úton elkísértek.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ aywan88

WMN szerkesztőség