Lakatos Márk: A lerombolt aranykor után éppen zuhanunk Isten egyik tenyeréből a másikba

–

Május 11-én volt a Duda Éva Társulat új darabja, a Bábel ősbemutatója Nemzeti Táncszínházban, úgyhogy robogtam is a Millenárisra, mert nagyon érdekelt az emberiség egyik legnagyobb kultúrmítoszaként emlegetett téma táncszínházi feldogozása. Az igazsághoz tartozik, hogy Évával csináltunk néhány előadást együtt még karrierünk kezdetén – jelmeztervezőként kollaboráltam vele –, és már akkor közös nyelvünk volt az eklektika. Zenében, látványban, történetmesélésben egyaránt. A Duda Éva Társulat azóta is vonzódik ehhez a posztmodern nyelvhez, előadásaikban sokszor meglepő asszociációk, dramaturgiai, koreografikus, zenei- és látványjelek keverednek. (Ha még nem látta valaki esetleg, ajánlom a Ramazuri vagy akár a Frida (erről Balatoni József ÍRT nemrégiben – a szerk.) előadásaikat, de az összesben fellelhető az említett tendencia.) Persze van, aki számára szitokszó az eklektika, és valami rendetlen, mosdatlan, túlzó módon szedett-vedett vásári giccset gondol mögé. Pedig az Andrássy út historizáló palotái is ezt – az amúgy tudatosan válogató ízlést tükrözik. Persze biztos akad, akinek az is a Disneylandre hajaz. Na de, vissza a Bábelre. 

A büntetésből szétzilált egységes nyelv

„A nyelvem határai, világom határai” – mondta az osztrák származású nyelvfilozófus Wittgenstein, majd hozzátette: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Aztán néhány évtizeddel később már azon a véleményen volt, hogy: „a ki nem mondható pedig megmutatható”. Erre tökéletes „nyelv” a tánc és általában minden nonverbális művészet, ezért voltam különösen kíváncsi a káosz és harmónia eklektikus bemutatására. Éva ugyanis ezt ígérte.

De miről is szól tulajdonképpen Bábel tornyának ősi története? Arról, hogy

az egység megbomlott, széttöredezett a közös valóság, és azóta minden nép, de minden egyes ember is saját nyelvének, nyelvi képességének határai közé zárva próbál szót érteni a világgal. A történelmet nézve ez elég kudarcos vállalkozás volt eddig, és nem áll túl jól a szénánk itt a XXI. század negyede felé közeledve sem.

Az emberi arrogancia és nagyravágyás bibliai büntetése az egységes nyelv szétzilálása lett, Isten jó előre biztosította villámló haragjával, hogy a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont sose menjen ki a divatból. De még az egy nyelvet beszélők sem értik egymást feltétlenül. Mert ha magyarul beszélek, azt hány honfitársam érti maradéktalanul? Egyáltalán, képes vagyok érthetően megfogalmazni a gondolataimat, vagy menthetetlenül saját mondataim hálójában vergődöm? Jól látjuk: családon, párkapcsolaton belül sincs sokszor közös nyelv, hogy még véletlenül se említsek olyat, hogy nemzeti konszenzus vagy közösen használt magyar szavak. Ha kicsit nagyobbra keretezzük a „big picture”-t, akkor sem látunk nagyon mást a világban.

A különböző műalkotásokban feltűnő Bábelmetafora általában az elidegenedett, kommunikációra alkalmatlan, a saját vesztébe rohanó emberiséget mutatja fel, miközben az egyes emberek szintjén a kapcsolódás igényét és néha képességét is felvételezik az alkotók, megváltást hozva a szétesett lét magányába és kegyetlenségébe. Hasonlóval találkozunk egyik kedvenc filmemben, Iñárritu halál-trilógiájának utolsó darabjában, a Bábelében, ami hat nyelven és három kontinensen játszódik Brad Pitt és Cate Blanchett főszereplésével.

Fény és sötétség harca

„Az embereket sokszor a jó szándék vezérli, jelentős részük nem rajong a háborúkért, és nem szeretné a bolygó felemésztését vagy az élővilág elpusztítását. Mégis megtörténik, mégis zajlik és ettől mégis óriási a zűrzavar” – írja az ismertetőben Duda Éva, aki szintén a jót feltételezi az emberekben, ugyanakkor megmutatja:

a lerombolt aranykor után éppen zuhanunk Isten egyik tenyeréből a másikba.

Ezt a sötét pillanatot kapja el az előadás, miközben mozaikszerű, expresszív képekben beszél okokról és okozatokról. Nincs egységes narratíva itt sem, felvillanó vakufények világítják meg a sötétben egymást ölelő és öldöklő embereket. „You kill the flame” – szól keserűen Leonard Cohen a vége felé. 

Fény és sötétség örök harcát említi a darab elején a kevert „hunglish” nyelven megszólaló, igazán humoros prológ is, aki a képzeletbeli földönkívülieket kalauzolja a Föld felé. Gyorsan elővezeti a kellemes hangú stewardess (Duda Éva) az alkotó üzenetét, ha már ez eltekintett a lineáris történetmeséléstől. Jobb a békesség, hátha nem dekódolná valaki a közönségből a sztori nélküli sztori lényegét, végül is a Bábelbe pont belefér, hogy a koreográfus számoljon a befogadók értetlenségével.

Kiöregedett Marylin Monroe (Lőrincz Kati) és pocakos Gene Kelly (Kováts Tibor) mint a revüből megszökött első emberpár, nyitják meg a show-t, majd egy frenetikus képben hömpölyög elénk Duda Éva eklektikus világa a 99 Luftballons-tól az All that jazz-ig a megfelelően kaotikus táncstílusokkal megspékelve. Mintha a rádió sávkeresőjét és a tévé távirányítóját nyomkodnánk egyszerre. A film előtt levetítik a trailert a biztonság kedvéért.

A folytatásban a jelmeztervező, Remete Kriszta nagy pillanata következik. Illetve inkább hosszú percek, mialatt a fényből kirakott kapun megszületnek az emberiség istenei egy lassú divatbemutató keretében. Kriszta szó szerint vette Leonard Cohen darab végi dalának címét, a You want it darkert, és az egész csapatot feketébe öltöztette. 

A ruhák töredezettek, néhol hiányosak, kopott óarany lángok kúsznak rajtuk. Az istenek már születésükkor is az alkonyukat élik, különleges szépségű maszkokkal a dark fashion nagyjait, McQueent, Rick Owenst, Garreth Pughot idézve. A felvonulás kicsit hosszúra sikerül, de a kosztümök látványosak.

Remete Kriszta finom és nem finomkodó világa, az Aranykor kopott maradéka a mindent uraló feketén, szépen egyesül Fügedi Balázs és Pető József fénytervező zord látványával, ami a sötétség és a fény dualitására épül. A reflektorokból kirakott kapu-torony vátozásaiban néha űrhajó, aztán lépcsőzetes építmény, mint a Pieter Bruegel festményéről jól ismert teraszos zikkurat, Bábel-tornya, a tetején Marduk isten szentélyével, máskor szülőcsatorna, időkapu jelenik meg. És még sorolhatnánk…

A zűrzavar hiányzik csak

Ha már itt tartunk, egyetlen problémám ezzel a lírai szépségű, borongós hangulatú előadással, az pont a túlzott harmónia volt a szétesés és káosz világának felmutatása helyett. Túlságosan összeillett minden: ruha, látvány, de még a koreográfia is. Pont azt az eklektikát nem találtam, amit Éva belengetett az elején. A darabban szeretnek, háborúznak, kapcsolódnak vagy épp izolálódnak az emberek, de a bábeli zűrzavart kevéssé érzem az első, amúgy expresszív képen kívül.

A ruhák, a látvány, de még a mozgás is inkább egységes, sötét esztétikájában koherens. Borúsan szép elégia a kultúránk végéről.

A zenei anyagban utolérhető leginkább az eklektikus stílus. Konsiczky Dávid már említett, remek kezdőmontázsa tökéletesen hordozza a bábeli káosz természetét, de a darab többi részen elhangzó, igencsak heterogén zenei kulissza is szépen ellenpontozza az előadást. Két olyan pillanat van, amikor a zene nyelvileg is fontossá válik, és ez a Bábelben kiemelt szerepet követel magának. Először Ádám és Éva-duettje alatt hangzik el latinul Vivaldi 127. zsoltárra írt kantátájának Cum dederit áriája Andreas Scholl angyali kontratenor hangján.

„Szerelmesének álmában ád eleget” – mármint az Úr, mondja a Károli-fordítás, majd úgy folytatja: „Ímé, az Úrnak öröksége, fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.”

A két idős táncos, akiknek csodás jelenlététől az este legmegrendítőbb pillanatait kapjuk, fájdalmasan szép táncban beszélnek férfi és nő kapcsolatának örök bábeli értetlenségéről, miközben minden mozdulatukban a harmónia utáni vágy szólal meg. Aztán nem sokkal később saját gyerekeiket küldik marcona führerként háborúba. Ennyit az anyaméh gyümölcséről mint jutalomról.

Az előadás végén a már hivatkozott You want it darker szólal meg angolul. Leonard Cohen utolsó albumának címadó dalára a táncosok zombiként imbolyogva, megadó várakozással révednek a semmibe. „Hineni, hineni” – énekelte közvetlenül halála előtt Cohen Ábrahám bibliai mondatát. „Itt vagyok. Kész vagyok, Uram.”

Duda Éva ezzel a drámai képpel engedi útjára a nézőt Bábeléből, hogy ki-ki saját belátása szerint készüljön az Úr elé. Vagy az ufók elé, ha velük kell majd találkoznunk az idők végén.

Képek: Dömölky Dániel

WMN szerkesztőség