Egy édesanya, aki olyan korán meghal, hogy szinte emlék sem marad utána. Egy apa, aki nem jól szeret. Egy mostohaanya, aki legszívesebben kiradírozna a világból. Egy testvér, aki inkább magát pusztítja el lassan, de biztosan. Egy nehéz élet.
Voltak idők, és vannak még mindig olyan helyek és állapotok, amikor az ember nem feltétlenül örül, hogy van lyuk a fenekén. Avagy: örülj, ha üríthetsz!
Itt az ideje, hogy leszámoljunk a hajléktalansággal kapcsolatos tév- és előítéletekkel, és többé ne tartsuk el magunktól úgy ezt az össztársadalmi problémát, mintha minket ez egyáltalán nem érintene.
A hajléktalanság még mindig tabu Magyarországon. Rengeteg a hozzá kapcsolódó sztereotípia, holott számtalan ok vezethet ahhoz, hogy valaki elveszti az otthonát, és fedél nélkülivé válik – a Van Esély Alapítvány ezekben az esetekben segít.
Naponta megyünk el mellettük, szinte már észre sem vesszük őket, nemhogy az életükön gondolkoznánk. Ám érdemes egy kicsit jobban belelátni a helyzetükbe, hogy észrevegyük, mennyi különdéle sors bújik meg az utcák árnyai között. Beszélgessünk egy fontos ügyről A láthatatlanok című film kapcsán.
„Betakarom Marikát, a vállára rakom a kezem, és azt érzem, hogy képtelen vagyok otthagyni. Halkan megkérdezem tőle újfent, hogy orvoshoz sem jönne-e velünk, de ő megint elutasít, és eltűnik a takaró alatt.”
Amikor valóban szükség van rád, kevés ahhoz fogható érzés létezik.
Az a legjobb ebben a könyvben a humora mellett, hogy nem akar tabukat döntögetni. Mégis megteszi.
Ugye, mindenkit megillet(ne) egy hely, ahol ünnepelhet?
„De ez a kolduslány nem hagyott nyugodni, mellette nem lehetett csak úgy elhajtani.”