Japánban a házasság gyakran a név és a szakmai identitás feladását is jelenti a nők számára, a törvény ugyanis 1947 óta előírja, hogy minden házaspárnak közös vezetéknevet kell viselnie. Most azonban úgy tűnik, változhat a helyzet.
Csak minden ötödik életrajz szól nőkről a Wikipédián – pedig a tudás kiegyensúlyozottsága mindannyiunk érdeke lenne.
A világ példátlan előrelépéseket tett az utóbbi évszázadban, de a nemek közti egyenlőséget még egyetlen ország sem érte el. És ha innen nézzük, nem pedig a szép szál tulipán és marcipánszív felől, nem kérdés, hogy miért van szükség a nőnapra ma is.
Nem a Mikulás, a manók vagy a kapitalista fogyasztói kultúra teszi az ünnepeket varázslatossá. Hanem a nők gyakran láthatatlan, el nem ismert munkája.
Ha egy jobb, egészségesebb, békésebb világban akarunk élni, nem szabad feladnunk a nemek közti egyenlőségért folytatott munkát.
A feladat adott volt: szülni, és közben úgy kinézni, mintha ez nem történt volna meg, annak érdekében, hogy A Férfit megtartsuk. Az előtte szólókhoz pedig most Kovács Kokó István is csatlakozott.
A nemek közötti munkaerőpiaci egyenlőtlenségek alapjai óvodáskorból eredeztethetők, később pedig a munka-magánélet egyensúlyra, a karrierben való előrejutásra és a családi dinamikákra is hatnak.
Bár a nők egyre inkább részt vesznek a munkaerőpiacon, továbbra is ők (azaz mi) viselik a legtöbb felelősséget a fizetetlen háztartási és gondozási munkáért. Ez még akkor is így van, ha a férfiak és a nők is teljes munkaidőben dolgoznak. Még akkor is, ha a nők az elsődleges kenyérkeresők. És még akkor is, ha a férfiak munkanélküliek.
Lehet, hogy a férfiak számos területet még mindig uralnak, de ha nem lennének a nők találmányai, felfedezései, irodalmi és művészeti alkotásai és minden más általuk elvégzett munka, ők sem tartanának ott, ahol ma.
Gyakran a nőktől várják a vállalati káosz megszüntetését, és ezért helyezik őket feljebb a ranglétrán. Ez azonban nem privilégium. Ez az üvegszirtjelenség.