Takács Dalma

Ha egyszerre vagy pánikbeteg (vagy legalábbis szorongó) és zene-, valamint társaságkedvelő ember, az életed az ambivalenciák körül forog. Míg az egyik éned 0–24 pörögne, beutazná a világot, és fejvesztve stage-divingolna a nagyszínpad közönségében, a másik énednek létszükséglete a nyugalom, a csend és a kiszámíthatóság – a kettő összehangolása pedig időnként felér azzal a mutatvánnyal, mint amikor Philippe Petit kötélen sétált át az ikertornyok között.

Ha a bajbajutottak mentésére tetted fel az életed, sok dolgot újradefiniálsz. Mást jelent majd számodra a veszély, mást jelent a halandóság, mást jelent a krízis, de mást az idő és a család fogalma is. Bodó László jól tudja ezt, hiszen munkájához ugyanúgy hozzátartozik a Balatonban eltűnt fürdőzők felderítése, mint a török földrengés áldozatainak kimenekítése.

Az elmúlt 10 év kalandjai sok dologra megtanítottak: rugalmasabbá tették a komfortzónám határait, segítettek a perspektívaváltásban és az alkalmazkodásban, és arra is rámutattak, hogy bőven van még hova fejlődnöm – például a memóriámat és a megfelelési kényszeremet illetően. Elsőre nem hittem volna, hogy mindkettőn az útinapló segít majd.

Kevés dologban vagyok vonalas, de az utazás ilyen. Mivel a bakancslistám hosszú, az élet meg rövid, ha lehetőségem adódik útra kelni, általában új helyeket keresek fel. Általában. Van azonban egy-két kivétel – főként egy –, amire ez a szabály nem érvényes, ami újra és újra magához hív valamiért: ez pedig Ausztria.

Harmadik éve, hogy nyaranta egy hetet Steiner Kristóf és Nimrod Dagan methanai elvonulásán töltök. Idén egy olyan barátságot hoztam magammal haza, amilyenben még sosem volt részem, ugyanis 36 év korkülönbséggel köttetett.