Simon Eszter cikkei

A mindennapos rohanásban talán fel sem tűnik, ha kevesebbet beszélgetünk, de az ünnepek alatt, amikor több időt töltünk együtt, egyszer csak belénk hasíthat a kérdés: mióta telepedett közénk a csend? És egyáltalán mit üzen? Kínos hallgatást vagy békés együttlétet? Ennek járt utána pszichológusok segítségével Simon Eszter.

Noha fél éve azt hitte, ilyenkorra már Londonban fog lakni, az élet átírta a terveit – és ő ezt egy cseppet sem bánja. De megtudhatjuk róla azt is, mit jelentenek számára a cowboyok vagy épp a kardszárnyú delfinek, és létezik-e olyan szó, hogy „egyáltalában nem”. Következik: Simon Eszter – és Marcel Proust kérdőíve.

Az önsértés figyelemfelhívás. A belső feszültségek, traumák és érzelmi elfojtások fájdalmas lenyomata, amivel egyre több fiatal küzd világszerte. Hogyan ismerhetjük fel a jeleket, mit tehetnek a szülők és a barátok? Ennek járt utána dr. Fehér Tibor Dániel klinikai szakpszichológussal és Reményiné Csekeő Borbála családterapeutával, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével Simon Eszter.

Az első ember, akit megpillantottam, egy hatvan körüli nő volt, vastag bokáját fehér klumpába bújtatta, virágmintás otthonkát viselt. Kék-fehér csíkos műanyag szatyrot szorongatott, amiből egy félliteres Fütyülős-üveg kandikált ki, meg egy vadvirágokból font szegényes csokor. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy hazaértem.

Mindkét nagyapám alkoholista volt. Nem emlékszem, milyenek voltak ital nélkül. Nem tudom, milyen volt az illatuk, amikor nem a piaszag áradt belőlük. És én mindezektől függetlenül szeretem az alkoholt. Jó érzés, ahogy kellemesen ellazítja, melengeti a testem, ahogy oldja a gátlásaim. Egyik napról a másikra mégis búcsút mondtam neki. De kezdjük az elején.