A hangunk a legbelsőbb énünket tükrözi, nem csoda, hogy zavarba ejtő megmutatni

–

Amikor nyilvánosan kellett szerepelnem, szinte mindig elöntöttek a lámpaláz zavaró tünetei, amint meghallottam a saját hangomat a teremben. Izzadt a tenyerem, égett az arcom, kalapált a szívem, remegett a hangom, és szinte vattát tudtam volna köpni, úgy kiszáradt a szám. Kívülről, azt mondják, nem volt észrevehető, én viszont alig tudtam fókuszálni a mondandómra, annyira erőszakosan tolultak be a tudatomba ezek a testi tünetek, és foglalták el az őket egyáltalán nem megillető helyet. Amikor önismeretben dolgozni kezdtem ezzel, és megértettem, mi volt a gyökéroka annak, hogy ennyire megijedtem a saját hangomtól, korrektív élményként egy emlék jutott eszembe: általános iskolásként a templom kórusában szólóban énekelek egy áriát, és szinte feloldódom abban, ahogy a terem márványfala visszaveri saját áradó, gyönyörű hangomat.

Sok minden történt, amiért a saját hangom kiengedése biztonságos tapasztalat helyett félelmetessé vált az életemben, de megdöbbentett a felismerés, hogy az ének- vagy beszédhangunk hallatása mennyire szorosan összefügg a szimbolikus értelemben vett saját hangunk megmutatásával, vagyis az önfelvállalással.

Labus Lili szerint rengeteget adhat saját hangunk felszabadítása önismereti szempontból is. Lili egyéni és csoportos hangfókuszú folyamatokat kísér, emellett előadóművészként különböző performanszokon, koncerteken énekel, Secret Sound néven énekmeditációkat tart. Utóbbiakat egy úgynevezett loopstation nevű eszközzel vezeti, ami lehetővé teszi a hangminták (loopok) felvételét és visszajátszását, egymásra keverését valós időben, egy élő koncert alkalmával. Vagyis Lili hangja egy egész kórusként csendül fel, kinyitva a résztvevők képzelőerejét, intuícióját, segítve az elme megpihenését.

Ahogy Lili ízelítőt mutat nekem a módszeréből, és beszélgetünk, arra terelődik a szó, vajon az emberek miért félnek az énekléstől vagy akár az olyan egyszerű hangadásoktól is, mint egy nagyobb sóhaj a jógaórán. Lili szerint azért, mert a hangunk szorosan kötődik hozzánk, a legbelsőbb énünkhöz.

„A hang nagyon intim dolog annak ellenére, hogy folyamatosan használjuk. De ahhoz, hogy egy hang önazonos legyen, a szívünkből kell szólnia, ami nagy kihívás a mai világban, ahol legtöbbször fejből beszélünk.

Minden, ami a normától eltér, legyen ez egy furcsa hang, szégyent ébreszthet. Ezt látom abban is, hogy nem használjuk igazán a mimikánkat, a szánkat, nem merünk hangot adni, érezni sem.”

Talán ezért is kezdjük a dúdolással az egyéni alkalmat. Ha kevesebbet teszek ki magamból, kevésbé érzem magam sebezhetőnek. Hümmögünk, a hangunkat fel-alá „csúszdáztatjuk”, fel és leereszkedünk, aztán fokozatosan haladunk a már éneknek is értelmezhető hangsorokhoz. Lili jelenléte nagy biztonságot ad nekem ebben, mégis azt tapasztalom magamon, hiába mondja el, hogy minden hangnak helye van, semmi sem ciki, kifejezetten nehéznek találom, amikor rajtam a sor, hogy egyedül adjak ki valamilyen hangot.

„Sokszor látom, hogy valahogy nincs belső engedélyünk arra, hogy hangot adjunk valaminek. De ha adva van egy biztonságos tér, és többször felhívom a figyelmet, hogy itt minden hangnak helye van, lehet ásítani, érzelmeknek hangokat adni, akkor előbb vagy utóbb, áttörik a gát. Ehhez azonban nekem is komfortosnak kell lennem a saját hangomat illetően” – mondja.

„A hangom által fájtam ki a gyászomat”

Lábus Lili textiltervező szakon végzett a MOME-n, de az éneklés mindig is közel állt hozzá. Országos és nemzetközi versenyeket is nyert, aztán az egyetem alatt ez a szenvedély elhalt, és inkább a keze által megvalósuló kreativitás került a fókuszba. Három éve, a mostani párja bontotta ki belőle a lehetőséget, hogy a hangjával ne csak magát, hanem másokat is segítsen. Ma már, ahogy mondja, felszabadult életet él, amihez egy komoly családi trauma is hozzásegítette – ennek fájdalmát Lili az éneklésen keresztül oldotta.

„Nagyon fontos volt akkoriban, hogy azt a fájdalmat ne elfojtsam, hanem átéljem, és kiengedjem a hangom által. Kifejezetten kerestem azokat a tereket, ahol jó az akusztika, hogy ne csak kiadjam a hangomat, hanem vissza is kapjak valamit abból, ami belőlem fakad.

Elhagyott gyárépületekben, kilátókban énekeltem, ami aztán elkezdett rengeteg mindent áttranszformálni bennem és az életemben is.” 

Ahogy hallgatom Lilit, nem is értem, miért nem éltem soha a hangommal, amikor bármilyen érzelmi kihívással néztem szembe. Pedig éppúgy, mint a testem, a hangom is egy mindig elérhető eszköz, de valahogy mégis előbb megyek el egy táncterápiás alkalomra, mint énekelni. Lili számára viszont sosem volt kérdés, hogy „ne a hangja által fájja ki a nehéz érzéseit”, ne dalokban csatornázza ki az érzelmeit. Azóta számos önismereti módszert kipróbált, de ez a mély saját élmény megnyitotta az ajtót a csoportok, majd az egyéni önismereti folyamatok előtt.

„Elkezdtem összejárni pár nővel, hogy kifejezzük hangban is, hogy vagyunk épp, és ráébredtem, mennyi fájdalom van bennünk. Később összeálltam Szabó Rózsa női segítővel, és elindítottunk egy kifejezetten nőknek szóló felfedezést, hogy megmutassuk, nem az a lényeg, hogy hangzik valami, hanem sokkal inkább az, milyen érzés hangot adni valaminek. Hiszen attól még, ha valaki tisztán képezi a hangokat, nem biztos, hogy kapcsolódik önmagához, ezáltal a saját életerejéhez.

Ezért újszerű az irány, amit képviselek, mert nem hagyományos énektanár vagyok, aki egy adott keretrendszerben dolgozik, hanem testfókusszal dolgozom – nálam a test, a légzés és a hang párosításából születik meg az élmény.” 

Lili szerint olyan energiák, érzelmek válnak hozzáférhetővé a csoportos és egyéni, improvizatív hangadás által, amelyek már régóta bennünk feszülnek. Hangsúlyozza, ő nem terapeuta, ezért akik hozzá járnak, olyan témákkal jönnek, mint például, „hogyan férhetnék hozzá a kreativitásomhoz?”, „mi rejlik a hangomban?”, „miként kapcsolódhatnék az intuíciómhoz?”.

„Az a tapasztalat, hogy a résztvevők a saját életükben is egyre könnyebben hallják meg, mit üzen a testük, és kezdenek ebből az igazságból hangot adni, elérve egy felszabadultabb életet” – mondja Lili. 

Mit mesél egy elakadt hang?

Lili arra hív, adjak ki „brrrr” hangot az ajkammal, mint egy paciló. Hamar találkozom a korlátaimmal, amikor kiderül, nem bírom annyira ellazítani az ajkaimat, hogy könnyeden kigördüljön rajta ez a prüszkölő hang. Lili azzal nyugtat meg, hogy a járomcsonti izmom hangsúlyossága arra engedi következtetni, hogy sokat mosolygok, ami ugyan jó dolog, ám ettől feszültebbek a száj körüli izmaim. Ha viszont elkámpicsorodott arcot vágok, könnyebben kiszalad a hang. És valóban, jobban pereg az a „brrrr”, de még nem az igazi. A hangadás egyáltalán nem könnyű munka: többszáz izom összehangolt mozgása szükséges hozzá, hogy létrejöjjön.

„Ezeket a gyakorlatokat azért is csináljuk, hogy akadálymentességet hozzunk létre a testben, mert akkor tud valóban szabadon áramolni a hang. Ezért is végzünk légzőgyakorlatokat vagy aktiváljuk az úgynevezett erőközpontot, rekeszizmot, hogy ne torokból, befeszülve adjunk hangot, hanem úgy igazán belülről és magabiztosan” – magyarázza Lili, majd furcsa, „vhu-vhu” hangokat kezd kiadni, és arra kér, tartsak vele. Szinte érzem, ahogy le-föl ugrál a rekeszizmom. A sziamangok éneke jut eszembe, akik hatalmas gömbbé fújják fel a torokzacskójukat, amikor hangot adnak. Az állatkert mellett lakva, nyári éjszakákon rengetegszer hallottam a kitárt ablakon keresztül beszűrődni a majomkórus hangját. Nem véletlen, hogy felrémlik ez a vidám emlék, Lili rögtön mondja, hogy a gyermeki játékosságot is meghívjuk ezekkel a gyakorlatokkal.

„Itt semmi sem fura, semmi sem gáz. Itt lehet igazán nagyra, jó öblösre nyitni a szájunkat, hogy minden hang kiférjen rajta”

– mutatja Lili, miközben elkezd „vhuáááooo” hangokat hallatni. 

Ennél a szirénázáshoz hasonló felfelé ívelő hangsornál egyértelműen nem jön ki a torkomon a felső hang. Lili látja rajtam, hogy ettől kicsit befeszültem. „Ilyenkor mindig megkérdezem, itt most mi történt? Mit mond neked ez a megakadás?” – mondja. Bele is mennék egy sehová se vezető önanalízisbe, mikor Lili emlékeztet, erre a folyamatra úgy kell tekinteni, mint az edzésre: ha nem használom mindennap a hangomat, ne csodálkozzak, ha itt-ott rekedtesebb, rozsdásabb.

„De a legtöbben, ha otthon is gyakorolnak, a következő alkalommal már hatalmas lelkesedéssel jönnek el, és büszkén mesélik, mi mindent tudtak kiénekelni.

Nagyon sokat jelent, amikor valaki végre megtapasztalja, hogy képes ordítani, finom vagy fura hangokat kiadni. Ez az énerő, önbizalom aztán más élethelyzetekben is megjelenik majd.”

Persze egy elakadt hang gyerekkori traumákról is mesélhet, arról, hogy belém volt fojtva a véleményem, vagy az énektanár rám parancsolt, hogy inkább csak tátogjak a kórusban. Megmutathatja, hogy valamit nem tudok kimondani, pedig nagyon ott van már a nyelvemen, egy felszínes légzésmintázat pedig ráébreszthet arra, hogy a hétköznapjaimban is adjak teret a lelassulásnak, elmélyülésnek. Lili szerint sokan azért is félnek egy erőteljesebb hangadástól, mert megijednek annak pusztító erejétől. Nála azonban megtapasztalhatják, hogy egy ordítás is lehet építő, és nem bántó, ha nem a másikra irányul. A csoportos hangadási alkalmak pedig kifejezetten inspirálók ebből a szempontból, hiszen ha valaki jobban kiengedi a hangját, azzal bátorítja a többieket. 

A csend ereje

„Elindítok egy hangot, csak gyere velem” – instruál Lili. Eleinte könnyen megy, csak rácsatlakozom a hangjára, átfolyik rajtam a saját hangom is. Aztán rajtam a sor, most én adok ki egy hangot, és Lili utánoz, így adogatjuk egymásnak a stafétát, mígnem Lili rámutat, hogy a testbeszédem mi mindent árult el rólam. „Ott volt egy pont, hogy elgondolkodtál, mi legyen a következő hang” – jegyzi meg. Nevetek, mert tényleg így történt: átfutott rajtam valami megmagyarázhatatlan belső elvárás, hogy ne ugyanazt a hangot adjam ki, mint az előbb, hanem valami újat mutassak. Ez is sokat elmond rólam. Lili folytatja:

„Ezekkel az egyszerű gyakorlatokkal azt tanuljuk meg, hogyan tudunk jobban az intuíciónkhoz kapcsolódni. Van, aki itt hosszú pillanatokig vár, pedig nincs szabály: a következő hang bármi lehet, akár nevetés is. Kérdés, hogy merjük-e azt választani, ami igaz hangként belőlünk jön, vagy engedjük vezetni magunkat.

Minél kevesebb szünet van, annál inkább átveszi az intuíció az uralmat, könnyedén egymásba folyik a hangunk. Egy idő után lesz egy pont, amikor egyértelműen átfordul a dolog, már nem feladat lesz belőle, hanem spontán létrejön benned egy új dallam, ami meg akar nyilvánulni. Ilyenkor a test is jelez, elkezd például bizseregni, és a dallam átérzésből és nem fejből születik meg.” 

Egy egyszerű dallam zengetésével zárjuk az alkalmat. Egészen halkan, szinte suttogva kezdjük, majd fokozatosan felerősítjük. Képet is hívunk hozzá, a tenger hullámainak, a vihar születésének és elcsendesedésének képeit. Ahogy átadom magam a hangomnak, az életem hullámai jutnak eszembe, a folyamatos váltakozás, bizonyos dolgok felhangosodása, majd elcsendesedése. Azt veszem észre, a hangom suttogva még erőteljesebbnek tűnik – csitít, nyugtat, bizalmat ad. A gyakorlat után csendben, behunyt szemmel állunk, és érzem, ahogy az energiák áramlani kezdenek a testemben.

„A csend a leglényegesebb pont, ebben születik a lényeg”

– mondja Labus Lili.

Ezt a csendet viszem magammal tovább.

WMN szerkesztőség