„Fejben festek, néha fuldoklom a felgyülemlett vágyaktól” – Művész anyák vallomásai

–

Harmincnyolc éves vagyok, és nincs gyerekem. Hogy milyen áron lehetne, és milyen lesz az életem, ha nem leszek szülő… ezek egyelőre olyan témák, amiket a napjaim jelentős részében befalazok magamban. Könnyebb produktívnak lenni, kipipálni a feladatokat, este pedig fáradtan bedőlni az aktuális sorozat elé. De ahogy olvasni kezdtem a művész anyák vallomásait, ezen a falon nyílt egy ajtó: odabent húsz nő ült körben, engem is hívtak, telepedjek le közéjük. Barlangszerű helyiség, félhomály, nyirkos levegő, valami ősi, dohos szag. Mélyről jövő, intim szavak, néha fájdalmasak, lemondóak, máskor reményteliek. Bárcsak többen meghallanák őket. 

A jelenlét törékeny természete

„A művészlét nagyon durván túlterhelt, ha nem figyelek oda, pont a lényege veszik el. Az anyaság nagyon durván túlterhelt, ha nem figyelek oda, pont a lényege veszik el. De nem választhatok, mindkettő az életem értelme” – mondja B. K. festőművész, aki a jelenlét fontosságáról, kényes egyensúlyáról beszél. Mert jelenlét kell ahhoz, hogy a művész részt vegyen szakmai eseményeken, kapcsolatokat építsen, rendszeresen posztoljon a közösségi médiában, tartalmat gyártson. Gyerekkel viszont mindez szinte lehetetlen vállalkozás. 

„Mehetsz persze gyerekkel/gyerekekkel együtt galériába, múzeumba, megnyitókra. Na, az nem igazi jelenlét. Figyelni, beszélgetni biztosan nem tudsz zavartalanul hosszabb ideig. És még ott a szorongás is, hogy a gyerekek nehogy zavarjanak másokat, vagy nehogy esetleg hozzáérjenek a műtárgyakhoz.”

Ha van, aki vigyázzon a gyerekekre, nyilván otthon is lehet hagyni őket, de akkor meg az anyának gyakran bűntudata van, hogy ő „szórakozni” jár, és nem elérhető. Így fejben megint csak nincs jelen, hiszen, ha el is hagyja a lakást, lélekben ott ragad, őrlődik magában. A helyszínváltás kognitív-érzelmi szinten általában nagyobb kihívás, mint fizikai értelemben (bár úgy sem kicsit), és az emberek eltérnek abban, ki mennyire rugalmas, illetve mennyit tud fejlődni ebben. 

Másfajta működésmód

„Az anyaságban nekem a legnehezebb a folyamatos készenlét, ami az elmét és az érzelmeket teljesen leuralja, és a szellem szabad szárnyalását leköti, leárnyékolja” – véli Titkó Ildikó képzőművész.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Titkó Ildikó (@titkoildi) által megosztott bejegyzés

Kalmár Dorka festőművész is valami hasonlót fogalmaz meg: „Túl nagy a kontraszt a konkrét, mindennapos muszáj feladatok és az alkotás elvontsága, szabadsága között. Hát nem sokkal egyszerűbb jól elmosogatni, kiteregetni, szépen esti mesét olvasni, igazolásokat rögzíteni az e-naplóba? Olyan sok a rövid távú és sürgető feladat! Ezek kipipálása ad némi pillanatnyi sikerélményt, „frankónmegcsináltamvégül” érzetet, mégis folyton bűntudatom van amiatt, hogy amit épp csinálok, azt valami más helyett csinálom voltaképpen, amit szintén fontos lenne csinálni, csak az sokkal nehezebb, és nem is biztos, hogy jól sikerülne.”

A halogatás, a mindennapi teendőkbe való belefeledkezés, és az emiatt érzett bűntudat, az autentikus létezéstől való távolodás sok nő beszámolójában visszaköszön. „És tovább építgetem akkor a gyönyörű díszleteket a börtönömben, mert amíg… tétovázom, legalább ez megvalósul… Kézzelfogható. Mert bár finom lett az ebéd ma is, de ez engem sem elégít ki” – mondja Erőss Ildikó szobrász, aki alkotóenergiáinak egy részét a főzésben, kertészkedésben, az otthonuk dekorálásában vezeti le.

„Félreteszem magam újra. Újra és újra parkolópályára állok. Szuverén döntés ez is. Akkor pedig miért is tiltakozik az a nyugtalan szobrász ott bennem? Talán nem vagyunk egy hullámhosszon? Egyáltalán: mi ugyanaz a személy vagyunk?

Na, igen… Ezeket van, aki simán együtt futtatja gond nélkül. Minden elismerésem azoké az alkotóké.”  

Gondolatban alkotni

Amikor a művész anyává válik, sok esetben létrejön egy fájdalmas hasadás, melynek során az alkotói én egyre inkább leválik a mindennapok valóságáról, és nemcsak a publikus szférából kerül a privát szférába, az otthon zárt falai közé, hanem a személyközi szintről is áthelyeződik a személyiségen belülre, az elme rejtett zugaiba, ami a kreatív ötleteknek börtön, de menedék is lehet. 

„Jön a híres spirál, ami behúz, a hétköznapi életnek nevezett civil dolog. Amikor nem érzi többet az ember az olajfesték illatát, sem a hígítót, nem kell levakarni Ultra Dermmel a ragacsokat a kezéről, és marad a párhuzamos valóság, a gondolatban alkotás. […] [Az ember] nem kerül szerepkonfliktusba, arra sincs alkalom, hiszen már nem is művésznő, csak legbelül. Csak lenyomja szépen vissza azt sok mindent, aminek tárgyiasulnia kellene” – osztja meg tapasztalatát Fabók-Dobribán Fatime festőművész, DLA (a szabad művészetek doktora). 

Az elnyomott alkotóenergiák azonban nem vesznek el, csak átalakulnak. A kérdés, hogy mivé. Testi tünetekben, ingerlékenységben, az otthon dekorálásában, a hétköznapok művészivé tételében vagy a tanításban öltenek testet?

Horváth Bíborka festőművész ezt mondja: „Fejben festek, néha fuldoklom a felgyülemlett vágyaktól. Az alkotói energia, a művészet az olyan, hogy jön, ha az életben más dolgok élveznek prioritást, az attól még legbelül gyűlik, és muszáj csinálni.”
Egy ponton pedig elbizonytalanodik, mi is az ő szerepe, és felteszi magának a kérdést: „Lehet, hogy csak hídnak születtem, összekötni a múlt művészetét és átadni a jövő nemzedékének?” 

A fejben való alkotás időgazdálkodási stratégiaként is megjelenik a nők szövegeiben.

„Lassan tanulom, és egyre jobban alkalmazom az agyban festés folyamatát. Próbálom az egyes ötleteket, motívumokat készre érlelni úgy, hogy csak a belső kivetítőmet használom. Így amikor végre odajutok, nem lesz sok kérdés”

– árulja el Könyv Kata festőművész.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Könyv Kata (@konyvkata) által megosztott bejegyzés

„Noha nehéz váltani és nem is mindig megy rögtön a váltás, az anyaság koncentráltabbá teszi az idő használatát is. […] Gondolatban is sokszor festek, és ha kisebb időm adódik, vázlatokat készítek, így gyakran érlelődnek bennem a képek” – alkalmaz hasonló technikákat Ellenbacher Ibolya festőművész is. 

A gondolatban alkotással részben visszatértünk a jelenben levés kérdéséhez. Más dolog rutinfeladatok végzése közben fejben máshol járni, és más a gyerekkel töltött közös idő alatt. Egy olyan országban, ahol ma is sok esetben elvárás, hogy a nő márpedig három évig maradjon otthon a gyerekével, ez különösen megfontolandó szempont, hiszen ha közben az anya mentálisan elvágyódik, a gyerekével való kapcsolata sérülhet. Erre rímel Ellenbacher Ibolya felismerése is:

„Szerettem volna minden időmet a kislányommal tölteni, de egy idő után azt vettem észre, hogy szükségem van a festésre ahhoz, hogy adni tudjak”. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Ellenbacher Ibolya (@ellenbacheribolya) által megosztott bejegyzés

A gyerekek a „főművek”? 

„Gyakran viccelődöm azon, hogy a gyerekek a »főművek«… De azért ezt félig komolyan gondolom” – mondja Jakatics-Szabó Veronika festőművész. A gyereknevelés amellett, hogy komoly elköteleződést, felelősségvállalást, kitartást igényel, egy rendkívül kreatív folyamat is lehet. A művészek a nehézségek mellett egytől egyig kiemelik, mennyi örömöt, szeretetet élnek át a gyerekeikkel, és rajtuk keresztül új szemmel képesek rálátni a világra, akár önmagukra is. Arról nem is beszélve, hogy létezik-e nagyobb alkotás a szülésnél, amikor egy nő új életet hoz a világra? Sokak számára ez egészen transzformatív tapasztalat. 

Borsai Szandra író, költő, építész például ezt idézi fel belőle: „Három vagy négy másodperc telhetett el addig, amíg felsírt. Emlékszem ezeknek a másodperceknek minden törtrészére. Álltam a nyitott kapuban, és fújt be a szél. Nemcsak az élet, hanem a halál szele is. A minden létező lelkeké. Álltam a nyitott kapuban, nem én nyitottam ki, nem én voltam a kapu, csak szemlélő voltam, eszköz a mindenség kezében. Egyetlen kapu van, a kapu mögött a végtelen mélység. Ezen keresztül érkezünk és ezen keresztül távozunk. A kettő – ugyanaz. […]

Már nem akarom bebizonyítani másoknak, hogy jó író vagyok. Írok, és kész. Aki a túlvilággal találkozott, az másképp figyel az evilági hangokra. Messzebbről hallatszik, tompábban. Már nem félek azt csinálni, amit csinálnom kell.

Nem félek a kritikusoktól, a kommentektől, a főnökömtől, nem kételkedek folyton magamban, érvényesnek tekintem a létezésem, a gondolataim, az elképzelésem, a művészetem, néha már-már a haláltól sem félek. Istentől, tőle egy kicsit félek. Nem volt ott a kapuban. A gyerek első lélegzetvételében, abban ott volt.”

Vannak nők, akik a várandósság és a szülés pillanatában képesek igazán összekapcsolódni a bennük lévő teremtő erővel, és ezt később, amikor végre terük lesz rá, a művészi alkotásba is át tudják ültetni. Sokan arról is beszámolnak, hogy a gyerekvállalás teljesen átrendezi a prioritásaikat: dolgok, amiken előtte rengeteget agyaltak, szorongtak, elveszítik a jelentőségüket (persze a helyükbe többnyire más aggodalmak lépnek). A gyerekek társasága – akkor is, ha nem a sajátjaid – segíti a jelenben levést, az élet értelme kevésbé kérdőjeleződik meg. Viszont ha a gyerek lesz az életed egyetlen értelme, az egy idő után visszaüthet. Nagy teher lehet számára, és könnyen parentifikálódhat, ha neki is ki kell elégíteni a te szükségleteidet, illetve előfordulhat, hogy nehezebben tud majd önálló felnőtt életet kezdeni.  

 

Példát mutatni

Az alkotók közül többen arról is mesélnek, hogy pont a gyerekük megléte motiválta őket arra, hogy kitartsanak a művészetük mellett. Hogy a gyerekek lássák, egy nő szakmai önmegvalósítása, kiteljesedése is fontos és érvényes törekvés.

„Egy 6 négyzetméteres szobám volt, ott kezdtem el újra festeni, miközben a lányom az állvány alatt legózott vagy babázott. Közben olykor a hajára csöpögött a festék, és jókat nevettünk ezen. Nem sokkal később, egy nap, mentem érte az óvodába és az óvó néni meglepve mesélte, hogy rajzolás közben a lányom büszkén felkiáltott: »Anyukám festőművész!« Az óvó néni meglepődött, mert azt hitte, bolti eladó vagyok. Akkor most hogy is van ez?” – emlékszik vissza Bosnyák Zsuzsa festőművész. 

Ugyanakkor nagyon fontos hangsúlyozni:

totális tévút, ha egyéni szinten kezdjük el kezelni a problémakört, és kívülről azt gondoljuk, lám-lám, ha egy nő igazán rátermett lenne, össze tudná egyeztetni az anyaságot és a művészetet.

Helyette érdemes látni azokat a társadalmi-gazdasági akadályokat a korlátozó nemiszerep-elvárásoktól, nemi egyenlőtlenségektől kezdve a bölcsődei-óvodai szolgáltatások hiányosságain, a családi pótlék bő másfél évtizede változatlan összegén vagy a láthatatlan munkán át a közösségek felbomlásáig, amelyek súlyosan akadályozzák a nők visszatérését a hivatásukhoz. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülés ne volna sok anya számára újjászületés is egyben. Van, akit ez az élmény késztet arra, hogy behatóbban foglalkozzon a mentális egészségével, és szembenézzen azokkal a negatív mintákkal, amiket nem szeretne továbbadni. Palman Zsuzsi képzőművészt is az első fia érkezése indította el egy, a korábbinál is intenzívebb önismereti úton. „Ahogy egyre autentikusabban élem a saját életem, úgy tudok egyre autentikusabb alkotásokat létrehozni – jelenidőben, mert ez a folyamat természetesen zajlik tovább, ma is” – mutat rá. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

zsuzsi palman (@zsuzsipalmanartpath) által megosztott bejegyzés

Mit jelent alkotó embernek lenni? 

Más helyzetekben az anyaság és a művészet vagy nem képez mereven elhatárolható kategóriákat, vagy erősítheti is egymást. Osgyányi Ranvig Róza festőművész például azt mondja:

„Sikerül beleszőnöm a mindennapokba a művészetet, csak így tudom túlélni, hogy kevesebbet vagyok a műtermemben. A lányaimmal minden alkalmat megragadok, hogy alkossunk, és remek partnerekre akadtam.”

Bodor Kata látványtervező pedig így vélekedik: „Az »alkotás« szót szándékosan középre helyeztem [az anyaság és a művészet kifejezések közé], mert azt gondolom, ez egy összetartó kapocs a két világ között, hisz mindkét területen fontos az alkotóenergia, és az átjárásnak köszönhetően táplálják is egymást – szerencsés esetben. Szeretek ideákat kergetni” – teszi hozzá némileg keserűen, utalva arra, hogy a gyakorlatban természetesen mindez rendkívül nehéz és kimerítő.  

 

A művészidentitás megőrzésében van, akinek az segít, ha újradefiniálja, tágabban értelmezi, mit jelent alkotó embernek lenni. Jakatics-Szabó Veronika festőművész például arra a következtetésre jut, hogy „Egy művész akkor is művész, ha gyereke, gyerekei születnek – mert alkotóembernek lenni egy létforma, egy gondolkodási forma. Az élethez való hozzáállás.”
Zirczi Judit festőművésznek pedig ez a gondolat ad erőt: „A körülmények legkevésbé sem ideálisak a művészetemhez. Ma még alig látható, hiszen nincs időm megosztani nap mint nap, de létezik és fejlődik, mert eltűnni sem tud. A türelem fejleszti, és a remény, hogy van értelme, mert ez az életem nagy célja.”

Szóval itt ülök a barlangszerű helyiségben ezekkel a nőkkel, fájdalmas és reményteli megosztásaikkal. Mindegyikük tapasztalata érvényes, mindegyiküké igaz. Jó, hogy ennyien összekapaszkodtak. Már csak a barátoknak, családtagoknak, munkáltatóknak, döntéshozóknak kéne jobban meghallaniuk azt, amit mondanak. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Vizerskaya

Milanovich Domi