Sanyit néhány lelkes állatbarát megpróbálta megmenteni. Elvitték egy tanyára, hogy meggyógyítsák, egy állatorvos soron kívül fogadta. Sajnos hiába. A kakas néhány héttel később elpusztult.

A hír alatt a kommentszekció, ahogy az várható volt, felrobbant. Az olvasók megbotránkoztak, az elkövetők fejét követelték, vagy legalábbis azt, hogy velük is úgy bánjanak el, ahogy ők bántak a szerencsétlen állattal.

És persze vannak azok is, akik nem értik, mit kell úgy odalenni, hát ez csak egy kakas volt, eddig is inkább a fazékban lett volna a helye.

Nincs ebben semmi meglepő

A társadalom egy része családtagként szereti a kutyáját, macskáját, egyéb állatait, egy másik része bántalmazza, láncon, illetve mostoha körülmények között tartja őket. És mindeközben a társadalom jelentős része elfogadja és tétlenül tűri, hogy állatok millióit csonkítják, kínozzák, darálják, darabolják nap mint nap, hogy az asztalra étel kerüljön, Kínában pedig már megnyitott a világ első huszonhat emeletes húsgyára is.

Mit is várhatnánk, amikor olyan magától értetődő mindez?

„Magától értetődő”, hogy tarra kell nyírni a gyepet, nehogy véletlenül kullancsok vagy más bogarak bújjanak meg benne. A fecskefészket le kell verni, nehogy összepiszkítsák a madarak a járdát, de jaj, akkor mi lesz a szúnyogokkal? Hát azokat irtani gyéríteni kell. A vadakat pedig ki kell lőni, hiszen ki más szabályozná a számukat, ha már kiirtottunk minden ragadozót?

Megfogjuk a cápát, levágjuk az uszonyát, és visszadobjuk a még élő állatot a vízbe, mert nekünk cápauszonyleves kell, a madarakat kalitkába zárjuk, ahol a szárnyukat kitárni sem tudják, mert olyan szépek, a gorillákat, pandákat, koalákat betesszük az üveg mögé, hogy ott nézegethessük őket, hiszen a természetben már nincs nekik hely, és az mégiscsak szégyen volna, ha nem próbálnánk megmenteni őket, ha már az élőhelyüket tönkretettük. 

Megtesszük mindezt, mert meg kell tennünk, „hiszen az ember az uralkodó faj”, és „a fogazatunk is ilyen”, és „már az ősember is”…

Igaz, van tudatunk és szabad akaratunk, és dönthetnénk másként is

Igaz, hogy a legújabb régészeti leletek már mást mondanak, hogy a szakértők is egyre inkább azt valószínűsítik, hogy az ősember, amint tehette, vegyes táplálkozásra váltott. A legújabb technológiákkal ez már kimutatható, mi pedig szeretjük a technológiát, kivéve, ha a korábbi meggyőződéseinket kell újraírni miatta.  

Ma már azt is tudjuk, hogy nem kellene tarra vágni az esőerdőt, elpusztítva ezzel fajok millióinak lakhelyét, hogy a helyén takarmánynövényt termesszünk a haszonállatoknak… de inkább nyújtózkodunk egy nagyot, és levesszük a polcról a pálmaolajjal készült finomságot, a többi meg legyen a holnap problémája.

Sanyi kakas meghalt.

És nem csak ő.

Néhány évvel ezelőtt a falunkban megjelent egy barátságos szarka. Amikor a férjem a kertben bútort készített, a madár érdeklődve figyelte az egyik fáról, majd egyre közelebb és közelebb rebbent, végül mellé telepedett. Nézegette a csillogó csavarokat, szegeket, megkopogtatta a léceket, végül már a férjem kezéből evett. Amikor megunta, egyszerűen továbbállt. Ezután egyre-másra jelentek meg a posztok a falu közösségi oldalán, a kíváncsi madár ugyanis egyre több helyen tette tiszteletét hosszabb-rövidebb időre. Nézte, ahogy az emberek fúrnak-faragnak, tesznek-vesznek, kertészkednek.

A falubeliek megszerették, és akit megszeretünk, annak nevet is adunk: ő lett Csobi, a csobánkai szarka.

Egy idő után már izgatottan vártuk az újabb beszámolókat, vajon kinek a kertjében bukkan fel legközelebb, vajon kit tüntet ki figyelmével. Csobi, a kedves, intelligens szarka mindenki madara lett.

De Csobi túlságosan is barátságos volt, és nem tett különbséget jó és rossz emberek között. Az első támadást még megúszta. Az egyik falubeli látta, ahogy egy férfi elkapja és szorongatja a madarat, de szerencsére, amikor rákiáltott, megijedt és elengedte. Csobi el tudott repülni. Nem sokkal később azonban törött lábbal és kitépett tollakkal találtak rá. Elvitték az állatorvoshoz, de már nem sikerült megmenteni. Elpusztult.

A falu pedig gyászolt. Azt hiszem, nem csak egy állatot, hanem a falut is, szembesülve azzal, hogy egy olyan közösség tagjai vagyunk, amelynek egyik tagja képes volt erre.

Máshol sem jobb a helyzet, még a fejlett Skandináviában sem. Emlékeztek még Freyára, a hatalmas rozmárra? Neki az volt a bűne, hogy rossz helyen napozott. Freya Oslóban előszeretettel mászott fel a parton horgonyzó csónakokra, néhányat el is süllyesztett. Nyilván ez sem volt túl jó pont számára. De az igazi baj az lett, hogy túl érdekes látványosság volt. Felfedezték maguknak a helyiek, a turisták, és hiába figyelmeztette az embereket a hatóság, hogy veszélyes lehet, egy ekkora állattal nem érdemes szórakozni, előszeretettel fotózkodtak vele, meg akarták simogatni. És mivel az emberek nem bírtak magukkal, mi történt? Igen, az. 

A hatóság megölte az állatot

Hogy miért? Mert potenciális veszélyt jelentett, és nem akartak tragédiát. Igaz, a rozmárok általában nem támadnak emberre, de volt olyan eset, hogy egy példány embert ölt: akkor is egy turista akart készíteni egy jó szelfit.

Mondom, nem egyedi eset a kakasé.

Egy egész ország, sőt kontinens kísérte nyomon tavaly a magányos svájci farkas vándorlását át Európán. Tudjuk, hogy a vadállatok veszélyesek lehetnek, de azt is egyre többen tudjuk, hogy teret kell adnunk más élőlényeknek is, hogy nem sajátíthatjuk ki az egész Földet. Hogy a biológiai sokféleség érdekében vissza kell vennünk a saját kényelmünkből. Hogy nem szólhat mindig, minden csak az emberről.

És tudjuk ennek a történetnek a végét is. A farkast kilőtték, és mi szégyenkezve fordítottuk el az arcunkat. Az elkövető? Hát ő nem tudta, nem látta, azt hitte, csak egy kutya… És egyébként is egy kilencéves gyerek húzta meg a ravaszt. Nyilván ő tépte le az állatról a nyomkövetőt és dobta be a folyóba.

Nem egyedi eset. Felelősök általában nincsenek. Csak halott állatok. Ott hevernek, tényleg, végig az emberi haladás útján (ahogy Yuval Noah Harari fogalmazott Az állatok felszabadítása című könyv előszavában).  

Hogyan is várhatnánk el, hogy az emberek az állatokkal szolidárisak legyenek, ha még egymással sem tudnak azok lenni? – tette fel a kérdést Lányi András, amikor nemrég az állatjogokról írtam cikket, és erről kérdeztem. Hát valóban, hogyan is várhatnánk el? Hogyan is várhatnánk el emberséges viselkedést állati szinten élők tömegeitől?

Ma, amikor ezeket a sorokat írom, a biológiai sokféleség napja van. Az emberiség majd szépen megünnepli, aztán megyünk és kiirtjuk a maradék lénytársainkat is.

Bántalmazzuk, megcsonkítjuk és megöljük a Sanyikat és a Csobikat. És nem, egyszerűen nem vesszük észre, hogy mi is mind Sanyik vagyunk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Asrori Photography / 500px

Iliás-Nagy Katalin