Képzeljünk el egy világot, amiben a nők nem beszélhetnek egymással. Nem hallhatják egymás hangját. Nem kérhetnek, nem adhatnak tanácsot. Nem kérdezhetik meg, miért sír a másik. Hogy mi az a folt, amit az arcán takargat. Nem mondhatja el, ha fáj, nem mesélhet arról, milyen napja volt. El tudjuk ezt képzelni egyáltalán? Valószínűleg nem. Pedig valahol ez már valóság.
A szépségszalonok bezárásával az utolsó olyan terek egyike szűnt meg nemrég, ahol az afgán nők tálib kontroll nélkül találkozhattak egymással.
Hesna esete a félig üres/félig tele pohár dilemmájával. És a feloldás, ami ugyanannyira köszönhető az afganisztáni háborús veteránoknak, mint a saját gyerekeinek.
Egy kép, amit nem lehet elfelejteni, és annak háttértörténete…
A tudomány régóta vitatkozik azon, hogy vajon ténylegesen javított-e az afgán nők helyzetén az amerikai megszállás. Ahogy azon is, tudhatja-e valaki, aki nem ott él, hogy miként lehet(ne) megmenteni az elnyomottakat. És egyáltalán: hogyan lehet ezt jól csinálni. Kulturális antropológus szakszerzőnk egy picit távolabbról néz rá a kérdésre, amely most, az amerikai kivonulás után aktuálisabb, mint valaha.
Dermedten nézzük az Afganisztánból érkező képsorokat. Mi lesz most? Mi lesz azokkal, akiknek sikerül kimenekülni a tálibok által visszafoglalt országból… és mi lesz azokkal, akik maradnak? Vendégszerzőnk, Garamvölgyi Flóra írása az újra burka alá kényszerülő afgán nőkről.
Milyen sors vár egy afgán lányra, aki a neki szánt korai férjhezmenetel helyett rapper akar lenni, méghozzá Iránban?