Vajon mikor érezheti egy szülő azt, hogy mindent megtett a gyerekéért? És ha az a gyerek más, mint a többiek? Létezik olyan, hogy „mindent megtettem”?
Ismerjétek meg a hányatott sorsú táncosnőt, aki híressé tette Henri de Toulouse-Lautrecet:
„Csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy kijussak a pszichiátria zárt osztályáról. Nem érdekelt semmi más, az sem, hogy kerültem ide, vagy hogy mit keresek itt.”
„– Mi az, hogy négyszemközt? – kérdezi felháborodottan az anya. – Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt! Ugye, kislányom? Tudja, doktornő, nálunk nincs kóddal ellátott telefon vagy számítógép! Nincsenek zárt szobák! Természetes, hogy tudunk egymás dolgairól. Mi mindent megbeszélünk, mindent megosztunk egymással. Mi nagy szeretetben élünk.”
Hogyan jut el odáig három testvér, hogy önvédelemből végleg elengedje annak a nőnek a kezét, akit sokáig az anyjuknak hívtak? Mert ha továbbra is mellette maradnak, akkor abba mindannyian belepusztulnak.
Mielőtt kényelemből ráragasztjuk másokra a stigmákat, képzeljük bele magunkat egy percre a helyzetükbe…
Az soha nem ciki, ha segítséget kérsz. Sőt!
Ez egy nagyon mérges írás. Nem csoda.
Lehet-e egy pénzváltóból megváltó? Elgondolkodtató igaz történet egy férfiról, aki megtalálta magában a küldetést (a szeretetet) – amiért zárt osztályra került. Pszichiáter vendégszerzőnk írása.
Hogy mit tudunk a demenciáról? Semmit, hiszen velünk nem történt meg, nem voltunk a közelében sem. Egyik olvasónk azonban most elmeséli nekünk az ő és a férje történetét. Mi marad a családból, ha a házastársak egyike szép lassan elfelejt mindent?