„Te vágod amúgy, hogy két hét múlva már itt a karácsony?” – szegezte nekem a kérdést a minap egy ismerősöm, és hirtelen éreztem, ahogy végigfut rajtam a jól ismert csillámos, piros-zöld-arany színű, jeges rémület. Valami egészen elképesztő, hogy ezen minden évben ugyanúgy képes vagyok meglepődni.
Miért olyan nehéz őszintén beszélni arról, hogyan (nem) szeretnénk ünnepelni? Miért bukkan a felszínre karácsonykor minden feloldatlan konfliktus? Olvassátok el Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes beszélgetését!
„Írtam Szent Miklósnak, aki 19-én jön, írtam a Télapónak, aki itt szokott jönni december 6-án, és írtam Gyed Moroznak is, aki december 31-én hozza az ajándékot. Mindegyiknek megírtam a budapesti és a kijevi címünket is, biztos, ami biztos. Gyed Moroztól kértem a drága dolgokat, mert arra gondoltam, hogy ő orosz, és ha rám sokat kell költenie, akkor nem marad pénz háborúra” – így mesélnek ukrán gyerekek és anyák arról, hogyan töltik nálunk az ünnepeket.
A legtöbben decemberben csinálják, de akadnak, akik még előbb. Vannak, akik az utolsó pillanatig húzzák, hogy aztán tovább tartson. És ti?
Hesnáék tudathasadásos, felemelő, boldog, gyökérvesztett karácsonya – azaz, bocsánat, „ünnepi szezonja” – Amerikában.
Mi okból ajándékozunk? Figyelmességből, csak úgy, azért, mert illik, netán áldozatként tartjuk magunk előtt, hátha az ajándékozott akkor jobban fog minket szeretni?
„Gyerekes és karácsonyfás fotó nélkül nincs igazi, meghitt szeretetteljes ünnep, legalábbis a kutya nem fogja elhinni nekünk, hogy boldogok voltunk.”
Ha nem jut eszedbe semmi jó.
Nektek milyen játékok jöttek be mostanában?
Tömegiszony, felfokozott hisztéria, fenyőfatetemek egymás hegyén-hátán, májzsugor, leküzdhetetlenül felszedett plusz kilók, gyomorrontás... Mondd meg őszintén, kell ez neked?