Tíz év. Nyolc lombik. Két inszemináció. Megszámlálhatatlan vizsgálat, fájdalom, remény, gyász. És a gyereknapon – amikor a civil szervezet, ahol Mónika dolgozik, játékokat oszt a kollégák gyerekeinek – ő nem kap semmit. Mert nincs gyereke. Mintha ettől kevesebb lenne. Ez nem egy döntés volt a részéről. Ez egy történet. Az övé. És sok más nőé is. Akik többnyire csendben vannak. Olvasónk, Mónika írása.
Három műtét, egy kórházi baktérium miatt szétnyílt 20 centis műtéti seb, szétcincált belek, lefaragott petefészkek, hasi hegekkel, és egy orvos, aki nem vette komolyan az első intő jeleket.
„Utólag visszagondolva, óriási szerencsénk volt, hogy nem kerültünk be az állami rendszerbe, valószínűleg sok sikertelen beavatkozás okozta csalódástól menekültünk meg ezáltal” – írja olvasónk. De mi lesz akkor, amikor az embernek már nem marad más választása?
Itthon nagyjából minden hetedik párt érinti a meddőség, amelynek kezelése nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is rettentően megterhelő; sokszor évekig elhúzódó, valódi versenyfutás az idővel. Épp ezért nem mindegy, milyen lehetőségek állnak a gyerekre vágyó párok rendelkezésére: milyen várólistával, orvosi gárdával, infrastruktúrával bíró intézmények közül választhatnak az érintettek.
„Kutatták a meddőség lelki hatásait, és azt találták: megtudni, hogy nem, vagy csak nehezen fog összejönni a baba, az akkora sokk, mint mikor valakivel közlik, hogy daganatos beteg.” Ismerkedjetek meg Fatimah Shokoyával, a fiatal orvostanhallgatóval, aki úgy döntött, mindazt, amit az orvosi egyetemen tanult, meddő párok szolgálatába állítja.