Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?
Inka Winter mindössze négyéves volt, amikor a nyolcvanas évek elején az édesanyja kirakta egy kommuna Bécshez közeli főhadiszállásán. Nem tudta azonban, hogy az általa biztonságosnak hitt kommuna igazából egy szekta. Azon belül is egy pedofil szexszekta.
Ma, amikor a politikai korrektség nevében szinte tojáshéjon lépkedve fogalmazunk már meg mindent, majdhogynem elképzelhetetlen az, hogy valaki nyilvánosság előtt azt mondja akár másról, akár magáról: csúnya. Ám ha ez elhangzik, arra garantáltan mindenki azonnal felkapja a fejét. Fehér Lili pontosan ezért hangoztatta mindenhol, hogy ő Budapest legcsúnyább színésznője. Legalábbis elmondása szerint.
Esetek, amiket ha filmben látnánk, azt mondanánk, biztos valami tudatmódosítót használt a forgatókönyvíró, mert ilyen nincs, nem történhet meg. Kivéve, ha a forgatókönyvet maga az élet írja.
A közösségi oldalakra nap mint nap kismillió videó kerül fel, amiben fiatal nők megmutatják, hogy telik egy napjuk, mit vesznek fel, mit esznek. Valeria Shashenok se tesz másképp. Csak hát az ő élete, ahogy mondja, „szuper furcsa”. Minden öröm, ajándék, áldás mögött fájdalom, veszteség és áldozat van.