-

Az én apám egy rejtély. Rejtély, hogy honnan meríti az erejét. Jóformán senki nincs vele, senki nem érti meg, senki nem biztatja, mindig egyedül harcol, küzd. Küzd az eszméiért, egy élhetőbb és igazságosabb világért. Már nyugdíjas, de újra és újra kitalál magának mindenféle feladatokat, meg akarja váltani a világot. Ha valamit csodálok az apámban, akkor ezt nagyon. Hogy soha nem adja fel, pedig senki nem veregeti meg a vállát, nem rak elé vacsorát, senki nem mondja, hogy „Te az én hősöm vagy". Egyedül él már sok-sok éve.

Az egyik legzseniálisabb és legbonyolultabb ember, akit ismerek. Elképesztő műveltség, átlagon felüli tájékozottság, és ugyanakkor hatalmas, már-már idegesítő makacsság jellemzi. Az én apám a betegsége ellenére derűs, pedig neki aztán tényleg minden oka meg lenne rá, hogy egy takaró alatt feküdjön egész nap, reményvesztetten. Kellemetlen emlékek a kórházból, erős gyógyszerek, megbélyegzettség, két válás, rengeteg konfliktus. Ja, és egy lány, aki iskoláskora óta nem él vele.

Az élete a szárnyalás és zuhanás furcsa egységéből áll. Ilyen a mániás depresszió. Keserű egy teher.

Ha az apámmal találkozom, gyakran összefacsarodik a szívem. Sajnálom is olykor.

Sokáig éppen miatta nem volt semmi ambícióm. Féltem, hogy sikertelen és boldogtalan leszek. Nem mertem nagyot álmodni, nehogy óriásit zuhanjak. Le a mélybe, hogy aztán a semmiből kaparjam össze magam. Hallottam a rokonoktól az aggódó intelmet: „Csak nehogy olyanná válj, mint az apád!" Én pedig féltem. Rendezett, kiszámítható, nem túl izgalmas életre vágytam. Nem voltam túlzottan különleges: igyekeztem felszínre sem hozni a bennem lakozó rejtett értékeket, a zabolátlanabb énemet.

Azt gondoltam, ez való nekem: béke és nyugalom, semmi kicsapongás, Isten mentsen a végletektől...

Végül az élet mindent másképp rendezett el, és megmutatta, hogy nem erre van szükségem. Kaptam pár komoly nehézséget. Kaptam erőt próbáló kihívásokat, amelyeket, ha vért izzadva is, de sikerült megoldanom. Erősebb és bátrabb lettem. Megtanultam, hogy a harmóniát nem mások hozzák el számunkra, hanem mi magunk teremtjük meg, belül. A belső béke csendes dolog, és semmiképpen sem azonos a céltalansággal. Küzdésre mindenkinek szüksége van, és bizony nem ritkán kockázatot kell vállalni. A szerelemben nincs garancia, ahogyan a barátságok is elromolhatnak. Viszont semmi, de semmi nincs előre megírva és eldöntve. Hiszek a szerencsés véletlenekben... vagy talán nincsenek is véletlenek? Mert ami talán a legfontosabb, hogy a sorsunkat sok ponton befolyásolhatjuk, és nem kell mindenbe azonnal beletörődni.

Ma már csodálom az apámat. Megköszönöm neki a kitartását és az életbe vetett hitét. Mert ő akkor is továbbmegy, ha mindenki más feladta. Hajtja valami legbelül, és nem érdekli a többiek véleménye. A pszichológusok azt mondják, meg kell tanulnunk nem más emberek visszajelzéséből építkezni, hanem elsősorban saját magunkra támaszkodni. Hányan tudják ezt tényleg megvalósítani? Hányan törünk le egy-egy kritika hallatán, megtorpanva az úton, elbizonytalanodva a következő lépést illetően?

Ma már örülök, hogy éppen ő az apám.

„Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám... Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris képességgel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, éppannyira boldog is voltam a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió." (Szomory Dezső)

Ljublica

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Kristina Tripkovic