Kávé ezerötszázért, hogy legyen valami jó a napban

–

Azt írják szerte a neten, hogy az úgynevezett little treat culture (ami az apró, elsősorban pénzért megvásárolható élvezetek hajszolását takarja) elsősorban a Z generáció sajátja. Esetünkben tehát azokról a harminc alatti városi fiatalokról van szó, akik már a rendszerváltás után születtek, és akiknek a fogyasztói társadalom és a digitalizáció alapvetés.

Vedd meg, amit kívánok, hogy kívánj! 

X generációsként még jól emlékszem arra a tömegjelenetre, amely a Pesten megnyíló első McDonald’s előtt alakult ki. Kisiskolás voltam akkoriban, évekkel később ettem ott először – egy barátommal osztoztunk egy sült krumplin. Nem ízlett. De ez most mindegy, inkább az az érdekes számomra, hogy akkoriban tizenévesként mennyire nem volt a mindennapjaink része (ami ma már az), hogy gyorsételt, nassolnivalót, üdítőt, kávét vásároljunk az utcán, vagy beüljünk valahová enni (otthon ettünk, szendvicset csomagoltak nekünk, vagy befizettek minket a menzára), egyáltalán az, hogy pénzt költsünk mindenfélére, amit megkívánunk. Folyton-folyvást.

A Z generáció tagjai, való igaz, rendszeresen jutalmazzák magukat valamilyen rágcsálnivalóval, divatos üdítővel, vicces boltok apró biszbaszaival, de ha belegondolunk, voltaképpen mi magunk, az Y és X generációs szüleik tanítottuk meg őket arra, amit a marketingesek impulzusvásárlásnak neveznek.

Mi voltunk azok, akik plázákba kezdtünk járni a körúti boltok helyett, és az óriási árukínálatban lubickolva mi kezdtünk el ész nélkül költekezni, halmozni holmikat, amikre igazából nincsen szükségünk.

Tőlünk látták a gyerekeink, hogy a mókuskerékben kipurcanva alapvetően felesleges, pillanatnyilag örömöt szerző apróságokkal jutalmazzuk rendszeresen magunkat – vagy őket.

Mert ha nagy dolgokon nem tudsz változtatni, ha nincs reményed sem egy (saját) nagyobb lakásra, egy megbízható autóra, egy külföldi utazásra, a körülményeid jelentős javulására, vagy arra, hogy ne kelljen betegre dolgoznod magad csak azért, hogy valahogy megéljetek, akkor igyekszel persze kárpótlást keresni, hogy enyhüljön a feszítő frusztráció odabent.

Erre épül a fogyasztói társadalom.

Little treat culture 

Éld át, hogy teljesül az álmod – amit amúgy nagy valószínűséggel mások ültettek a fejedbe! Beszéld be magadnak, hogy egy bizonyos irracionálisan drága, de annál menőbb kávézóban való ücsörgésre vágysz, ahogy mindenki más is. Vagy egy újabb kütyüre, amit mire megtanulsz használni, már le is kell cserélned egy újabb modellre, mert elromlik, és megjavíttatni drágább, mint újat venni. Aztán jöhet a „kényeztetés” (kedves reklámkészítők, szokjatok már le erről a szóról, légyszi, légyszi) egy wellnesshotelben, ahol szardíniákként ülnek az emberek az élménymedencének nevezett kacsaúsztatóban, ami igazából csak fotón nézett ki csábítónak.

De ne legyünk magunkkal ilyen cinikusak!

Az önjutalmazásnak azért van létjogosultsága és magyarázata.

Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy könnyebb elvégezni egy nehéz vagy terhes feladatot, ha tudjuk, utána jön valami jutalom, ezzel együtt a dopaminfröccs az agyban, amelytől javul a hangulat – legalábbis ideiglenesen –, és így a mentális egészségnek is hasznára válik.

Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor olvastam egy cikket arról, hogy úgy érdemes tanulni, előre véve a nehéz tárgyakat, hogy tudjuk, ha túl leszünk rajta, jön a kedvencünk, vagy pedig tarthatunk egy szünetet, és akkor foglalkozhatunk kicsit a hobbinkkal. Elmehetünk biciklizni kicsit. Vagy olvashatunk pár oldalt egy jó könyvből.

Most már tudom, hogy a lényegében pofonegyszerű módszert egy David Premack nevű amerikai pszichológus írta le a hatvanas években, és a mai napig népszerű. Lényege: az önsanyargatást kövesse jutalmazás, így egy idő után az agyunk könnyebben átlendül az akadályokon, hiszen arra kondicionáltuk, hogy kellemes érzetek jönnek majd a fogcsikorgatás után.

Az önjutalmazás kapcsán Woolley és Fishbach 2018-ban írta le azt, hogy valójában nem is számít, hogy mekkora a jutalom, csak az szempont, hogy milyen gyorsan kapja meg az ember – ideális esetben rögtön a befejezett nehéz feladat után.

Ha túl vagy az oltáson, kapsz egy fagyit!

Landry és társai 2019-es tanulmányukban pedig arról értekeztek, hogy igazából nem a jutalom hat ránk ösztönzően, hanem az az érzés, ami bennünk keletkezik a várható jutalom hatására: ez sarkall minket nagyobb teljesítményre, ez tolja ki a tűréshatárunkat. (Érdemes tehát olyan jutalmat választani saját magunk számára, amelyre valóban vágyunk, nem csak elhitették velünk, hogy vágyunk rá.)

Nem tudom, hogy a TikTok-felhasználók halottak-e már Premack elméletéről, vagy ők pusztán a kapitalizmus gyermekei, mindenesetre tele van a közösségi oldal olyan posztokkal, amelyek arra buzdítanak,

ne légy olyan, mint az anyád, vegyél valami apróságot, hogy bebizonyítsd, becsülöd magadat is annyira, hogy nem ezen spórolsz, miközben másoknak lesed minden kívánságát.

A csemegéktől lesz az élet élhető, hirdetik sokan, sokszor, de vannak azért olyanok is, akik vitába szállnak velük, és felhívják a figyelmet arra, hogy sok kicsi sokra megy, és a sok túlárazott, divatos, leginkább szájon át adagolt „fájdalomcsillapító” bizony szép nagy összeget tesz ki éves szinten, és lehet, még messzebb visz minket a valódi álmoktól.

Ray W. Christner amerikai pszichológus, aki egész cikket szentelt annak, hogyan lehet okosan csinálni az önjutalmazást, azt írja, a mértékletesség az egyik kulcsszó ebben is. Jobb, mondja, ha csak időnként jutalmazzuk magunkat, nem állandóan. És fontos az is, állítja, hogy a jutalmak ne vezessenek végső soron stresszhez, amit például az vált ki, ha megveszünk egy méregdrága lattét hó végén.

Maradva a példánál, kérdés, hogy tényleg efféle dolgokon múlik-e a boldogság.

Olyan dolgokon, amelyekért pénzt kell adni?

Már hallom is, hogy mondod: ugyan már!

Esetleg: részben. 

Ugyanakkor tudjuk, látjuk, hogy a kultúránk része tagadhatatlanul a little treat szemlélet. Ezt jól tükrözi, hogy az élelmiszeripar, ezen belül is a snackgyártók ráálltak a csemege méretű csomagolásokra. (Kölyök, ha nem fér be a tatyódba a normál kiszerelés, tessék, adunk kisebbet!) Így gondoskodnak arról, hogy ne legyen olyan nasivágya egy Z generációsnak, amit ne tudna azonnal kielégíteni.

A kérdés az, hogy ez jó-e neki.

Kurucz Adrienn