Amióta mama elment, nem imádkozom

–

A külföldre költözésben az a legrosszabb dolog, hogy távol élünk a családunktól, és bármennyire gyakran szeretnénk is hazamenni, sosem érezzük elégnek. Amikor anya felhívott, hogy mama kórházba került, másnap hazarepültem. Hajnalban, néhány órával azelőtt, hogy gépre szálltam volna, mamát megműtötték, nem sokkal azelőtt, hogy az orvos azt mondta anyának, ideje elbúcsúzni tőle. Amikor leszálltam a gépről, még semmi hír nem volt róla.

Ha nincs hír, az jó hír, gondoltam magamban, mama még küzd, mert harcias asszony, mindig is nehezen tűrte az ellentmondást.

Ha összezördültünk vele, ami nem is volt olyan nehéz, az övé kellett hogy legyen az utolsó szó. Most is csak egy út lehetséges: az, amelyiket ő választja.

Borzalmas napok következtek. Az életveszélyen túl volt, de az altatásból még nem ébredt fel, nem lehetett tudni, mikor, milyen állapotban nyitja majd ki a szemét, ha egyáltalán. Csak a filmekben láttam még intenzív osztályt. Nem tudtam még akkor, hogy az orvosok sosem tudnak teljesen megnyugtató dolgokat mondani, és azt sem, hogyan kell a műtős köpenyt felvenni, a hozzá tartozó szájmaszkkal és hajhálóval, na meg azzal a cipőre húzandó zsákkal, amit régen, egy másik életemben még sajtóbejárásokon kellett felvennem, amikor a kulisszák mögé merészkedtem. Egy másik korszak volt, más gondokkal – vagyis inkább gondok nélkül. 

A hozzátartozók aggódó, sokszor lemondó arca, a kimondatlan, de ettől függetlenül tisztán érezhető feszültség és idegesség hamar a mindennapjaim részévé vált, észre sem vettem, hogy ebből az eddig ismeretlen világból új rutin alakult. 

Egyik nap csak a fél szemét nyitotta ki mama, a következőn mindkettőt, a harmadikon már elég erős volt, hogy megszorítsa a kezem. Beszélni nem tudott, a lélegeztetőgép és a csövek miatt inkább csak tátogott, de néhány nap múlva már egészen jól megértettem, mit akar mondani. 

Mikor jövök haza legközelebb, kérdezte, mert ezt a kérdést sosem hagyta ki. Úgy készült, hogy még találkozni fog velem, hiú volt, és dacos – nem véletlenül próbáltuk azzal tartani benne a lelket, hogy az egyik kezelőorvosa kimondottan jóképű.

Más helyzetben ravaszon visszamosolygott volna ránk, és felidézte volna, milyen gyakran nézték őt a saját veje feleségének. Ne vágjatok már ilyen arcot, ki fogok innen kerülni, legközelebb már más körülmények között találkozunk, gondolhatta magában. Őt nem győzheti le holmi sérvműtét vagy vérmérgezés. Még habzsolni akarta az életet, ahogy minden mást is, az önmegtartóztatást csak hírből ismerő Mucikám. 

Nem maradhattam tovább, vissza kellett utaznom Írországba, dolgoznom kellett, de az egy hónappal későbbre tervezett magyarországi utazásomra már akkor megvettem a jegyeket. Bizakodó voltam, mert másmilyen nem lehettem. 

Egyvalami a távolból sem változott: a látogatási időben továbbra is vele voltam. Anya vagy a nővérem felhívott, hol csak telefonon, hol videóhívásban, hogy beszélgessek mamával, pontosabban én beszéljek hozzá. A hangja nem jött vissza, komplikációk miatt bódították, nem volt magánál. Ez az én részemről teljesen lényegtelen volt. Beszéltem hozzá, mert tudtam, hogy hallja, beszéltem hozzá, mert csak ennyit tehettem kétezer kilométer távolságból, ezt viszont kötelességem volt megtenni. 

Ahogy múltak a napok, úgy halványodott a remény, hogy felépülhet. És ha mégis, vajon milyen áron? A rehabilitáció nagyon hosszú lesz, és utána nem úgy él majd, mint előtte, mondta az egyik orvos tapintatosan, de egyértelműen kifejezve: a legjobb forgatókönyv sem elég jó. Közhely, hogy a halál nem a legrosszabb, ami történhet velünk, de igaz. És ez vigasztalásnak sem utolsó. 

A születésnapját az intenzíven, altatásban töltötte el, ahogy anya születésnapját is. A rákövetkező napon reggel hívott anya: az orvos telefonált, ha el szeretnének búcsúzni mamától, igyekezzenek. Még ő sem volt elég gyors, pedig csak a várost kellett volna átszelnie, nekem, a kontinens másik végéről esélyem sem lett volna. 

A fájdalom előtt megkönnyebbülést éreztem. Eddig mama miatt sírtam, most már csak magamért.

Igyekszem elkerülni azokat a mondatokat, amik úgy kezdődnek, hogy „mama azt akarta volna, hogy…”. Én nem akarom önigazolásra használni mamát, de abban biztos vagyok, hogy gyűlölte volna, ha magatehetetlenül kerül ki a kórházból, a sok beavatkozás miatt leromlott állapotban. 

Míg a kórházban volt, többször is voltam templomban, Magyarországon és Írországban is, naponta többször imádkoztam, a gyerekkoromban (természetesen mamától) kapott imakönyvemet is felhoztam magammal. Jelentett némi vigaszt, de nem eleget. Amióta mama elment, nem imádkozom. Nem azért, mert haragszom Istenre, hanem azért, mert az amúgy is mérhetetlenül gyenge hitem szikrája végleg kialudt. Korábban azt hittem, hiszek a lélekvándorlásban, de most másképp látom. Szerintem mama már nincs jelen.

Nem született újjá, nem ment a mennybe, ahogy a pokolba sem, nem költözött a lelke egy őzbe vagy pillangóba, egyszerűen elpárolgott, elillant. A halálban nincs semmi költői. Fájdalmasan prózai: volt – nincs. 

Habár ha belegondolok, mégsem illant el teljesen. Mindig velem van, amikor rá gondolok, és ritkán fordul elő, hogy ne gondolnék rá. A pajzán mondókákra, amiket ovis koromban tanított, majd később a kötelező memoriterekre, amiket úgy próbált meg a fejembe verni, hogy elmutogatta a verssorok eseményeit. A jó kis kártyapartikra, a malmozásra, a mesékre, amiket félig-meddig átköltött, de ettől csak még jobbá váltak. Ezek nem távoli emlékek, még akkor is elé kuporodtam, amikor legutóbb otthon voltam, és kértem, hogy simogassa picit a hátam és meséljen valamit. Amikor abbahagyta a simogatást, megrántottam magam, jelezve, hogy ne lazsáljon, ő pedig rosszallását kifejezve hangosan cuppantott a szájával. Gyakran előfordult, hogy időközben a mesélést is elfelejtette, annyira lekötötte a tévé, amiben a klasszikus krimisorozatok és a régi kibeszélőshow-k ismétlései voltak a kedvencei. 

Nem volt tipikus nagymama, nem tudott főzni, sütni sem, a legkomplikáltabb édesség, amit el tudott készíteni, a kompóttal kidekorált kakaós gríz volt, de abból mindig volt neki, amikor hozzá mentünk gyerekként. Mélyen vallásosnak tartotta magát, mégis sokszor beszélt csúnyán, hitt a babonákban, és hajlamos volt csípős megjegyzésekkel illetni mindent és mindenkit. De pont ettől volt olyan imádnivaló. 

Nálam van a kártyája és az órája, amiről kiskoromban megkérdeztem, hogy vízálló-e, mert sosem vette le magáról, még akkor sem, amikor mosogatott. A keresztrejtvényeit is elhoztam, mert rengeteg kitöltetlen füzetet találtam a lakásában.

Ha ezekkel a keresztrejtvényekkel bíbelődöm, kártyázom, vagy a kedvenc színét, a kéket viselem, amiben mindig megdicsért – olyankor velem van. 

Az összes gyerek önző, így én is az voltam. Nem gondoltam bele, mert nem is voltam rá képes, hogy mamát ne csak mamaként, hanem nőként, elvált, egyedülálló nőként is lássam, aki sokszor volt magányos. Talán mi, a családja voltunk az életében lévő űrt betöltő forma, a gyógyszer, ami hol magas vérnyomást, hol megnyugvást jelentett neki.

És hogy ő mit jelentett nekem?

Álszentnek tűnne azt írni, hogy mindent, pedig igaz, mert mindenről ő jut eszembe. A legfontosabbra csak most ébredtem rá, amikor már késő. Megtanította, hogyan lehet feltétel nélkül szeretni. Nem voltam problémás gyerek, de néha így is sikerült annyira felidegesíteni őt, hogy nyári szünetben, amikor ránk vigyázott, már az ajtóban várta a munkából hazatérő anyát, hogy közölje vele, kész, vége, többet nem jön át, elege van belőlünk. Másnap persze jött, egyik vászonszatyrában egy fél görögdinnyével, mert imádott enni, az unokák pedig remek kifogást jelentettek, miért vásárol túl sok bolti sütit, fagyit, nyaranta pedig dinnyét.

Az szeret igazán, aki a nehézségekben is szeret, olyankor, amikor az érzés inkább megpróbáltatást, terhet jelent, semmint megnyugvást.

Mama szeretett boldogan és dühösen, türelmesen és ingerülten, szavakkal és tettekkel – szüntelenül.

Az életben csak a halál a biztos, mégsem lehet felkészülni rá. Amikor mamát elveszítettem, egy részt veszítettem el magamból. Ráadásul egy igazán szerethető részt, amiben én sem bővelkedem. Jó lett volna örökre megőrizni. Minden hazalátogatásom alkalmával tudatosan úgy búcsúztam el tőle, hogy elmondtam neki, szeretem. Nem szoktam gyakran mondani ezt a szót, még a páromnak sem. Ami egyértelmű, arról nem kell beszélni, mert akkor kiüresednek, közömbössé válnak a szavak. Most mégis nagyon örülök, hogy nem fukarkodtam vele. 

Szeretlek, mama. A rossz hír az, hogy ebbe a szeretetbe most nagyon sok fájdalom is vegyül. A jó hír meg az, hogy a fájdalom elkophat, de a szeretet sosem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

WMN szerkesztőség