Van, hogy egy leölt állat 20 millió forintot ér – a luxusvadászat az elit kegyetlen hobbija

–

Állatok voltak, trófeák lettek: fülek, lábak, szarvak, karmok, csontok, farkak, bőrök és koponyák

Ha az ember azért öl állatot, mert szüksége van a húsára az életben maradáshoz, az a létfenntartás miatt történik. Ha úgy öl, hogy reális esélye van arra, hogy ugyanannyit veszítsen, mint a másik fél, akkor sportszerűen jár el. Ha azért pusztít, hogy az ökoszisztémát segítse, a természetvédelem hajtja.

De ha csupán szórakozásból gyilkol, erőfölénnyel, erős csapattal a háta mögött, és még a pénze is elegendő ahhoz, hogy ezt megtegye, akkor a luxus iránti vágya, a tárgyiasítás, a birtoklás vezeti

– írják a magyar Reddit-felhasználók, akiknél újra kiverte a biztosítékot az elit luxustevékenysége. Ezen pedig még az sem segít, hogy trófeavadászat alkalmával a vadász fűcsomót helyez az elejtett vad szájába tisztelete jeléül, azaz megadja neki az utolsó harapás jogát.

De nem csak ők botránkoznak meg, a világot rendszeresen sokkolják a szórakozásból leölt állatokról szóló hírek. Például Cecil, az oroszlán haláltusája 2015-ben jelentős nemzetközi felháborodást váltott ki. A híres, 13 éves hím a Hwange Nemzeti Parkban, Zimbabwében élt, és egy hobbivadász fogorvos, Walter Palmer végzett vele a park határain kívül, egy magánterületen. Ráadásul a lehető legkegyetlenebbül: íjat használt, amivel először csak megsebesítette az állatot – így órákon át szenvedett –, majd másnap végül puskával végzett vele. Palmer több ezer dollárt fizetett a vadászatért, ami engedély nélkül történt és törvénysértő volt – de erről állítólag mit sem sejtett.

Haláltusája után az állatot lefejezték, megnyúzták, hogy jellegzetes fekete sörényét trófeaként magukkal vigyék.

Palmer ellen végül nem indult büntetőeljárás, mivel bizonyítékok hiányában nem tudták igazolni, hogy tudatosan sértette meg a törvényt, de az eset nyomán számos országban szigorították a trófeavadászat szabályozását, és egyes légitársaságok is megtiltották a vadásztrófeák szállítását. 

A vadászturizmus a mai napig virágzik

A vadászturizmus ugyanúgy működik, mint a turizmus többi ága: vannak drága és olcsóbb utak is, amik szinte bárki számára elérhetők.

A szabályozás országonként és régiónként eltérhet, de a trófeavadászat sok helyen legális (persze vannak országok, amelyekben betiltották). A nagy, érett állatok vadászata engedélyekhez kötött, és miközben kötelező a helyi vadászati szabályok betartása, a védett fajokat, területeket is tiszteletben kell tartani. 

Noha a Cecil-tragédia elindított valamit a világban, egyes emberek, vadászszervezetek kissé félreértelmezték a helyzetet, ugyanis a Humane Society International (HSI) globális állatvédelmi szervezet szerint az eset óta

300 létesítményben 10-12 ezer fogságban tartott oroszlánt nevelnek. Dél-Afrikában már-már több a fogságban, mint a vadonban élő oroszlán, nagy részüket pedig azért tartják, hogy a hobbivadászok kedvükre ölhessék le őket.

A vadon élő oroszlán trófeavadászata akár 50 ezer euróba (közel 19 millió forint) is kerülhet, de egy fogságban tenyésztett oroszlánt már néhány ezer euróért el lehet pusztítani. És ezzel a lehetőséggel sokan élnek is, a fogságban tartott oroszlántrófeákat importáló öt uniós tagállam között van Spanyolország, Lengyelország, Magyarország (!), Németország és a Cseh Köztársaság is.

A trófeavadászat általában nem illegális. De tényleg szükségszerű állatokat ölni, kínozni?

A trófeavadászok nagy összegeket fizetnek azért, hogy elejthessék a vadon élő állatokat, majd trófeaként mutogassák őket az otthonukban, miután fényképekkel igazolták az állatok fölötti erejüket, felsőbbrendűségüket. Ebben a Safari Club International is támogatja őket, hiszen különféle díjak felajánlásával arra ösztönzi a trófeavadászokat, hogy versenyezzenek is.

A legnagyobb hím állat megöléséért például extra pontot kapnak, holott a legnagyobb hímek az evolúció csúcsai – méretükből és élethosszukból kifolyólag a génjeik kiemelkedőnek bizonyulnak, jelenthetnék akár a jövőt is.

Mégis előszeretettel vadásznak rájuk: a HSI állatvédelmi szervezet egy 2014–2018-as felmérésében rávilágított, ha az Európai Unió tagállamaiba behozott összes trófeát összeadjuk, az EU a második legnagyobb importőrnek bizonyul az állati trófeákat illetően. Kizárólag az Amerikai Egyesült Államok előzi meg.

Pedig a világ a biológiai sokszínűség válságát éli, a természetvédelmi szervezetek pedig úgy gondolják, felelőtlenség a gazdag elitnek megengedni, hogy veszélyeztetett fajokat lőjön le csupán kedvtelésből.

Mégis zebrák, páviánok, amerikai fekete medvék, barna medvék, afrikai elefántok, afrikai oroszlánok, afrikai leopárdok, vízilovak és vörös antilopok százai kerülnek trófeaként az EU különféle országaiba.

Méghozzá úgy, hogy az uniós trófeavadászok tevékenysége több kontinensen átível, és globálisan érinti az állatfajokat: ha megengedhetik maguknak, Namíbiából, Dél-Afrikából, Kanadából, Oroszországból, Argentínából, Kirgizisztánból és az Egyesült Államokból is hozzák haza trófeáikat.

A trófeavadászat helyett a természet megfigyelésére irányuló idegenforgalom is termelhetne pénzt

A trófeavadászat a XIX. században, a viktoriánus korban vált népszerű sporttá, de már a középkorban is felütötte a fejét. Ekkor nemesi sportként még az arisztokrácia kiváltsága volt, és a hazavitt agancsok, állati bőrök az erő és bátorság szimbólumaiként szolgáltak.

Később a gyarmatosítás során az európai felfedezők Afrikában és Ázsiában vadásztak egzotikus állatokra, és vitték magukkal trófeáikat, hogy azokkal büszkélkedhessenek. A XIX. századtól pedig nem volt megállás: az angol nemesség ebben az időszakban kezdte el a trófeák rendszerezett gyűjtését és kiállítását, és egészen a XX. századig ez a tevékenység szabályozatlanul működött.

Azóta nemzetközi egyezmények és törvények születtek a fenntartható vadászat és a veszélyeztetett fajok védelme érdekében, és közben a tárasadalom is két táborra szakadt: míg a trófeavadászat támogatói azt állítják, hogy a tevékenység segíthet a természetvédelmi erőfeszítések finanszírozásában, az ellenzők a fajok kihalásának és az ökoszisztémák rombolásának kockázatára hívják fel a figyelmet.

Ezért a trófeavadászat napjainkban világszerte élénk viták tárgyát képezi. Néhány ország szigorú szabályozásokat vezetett be, hogy megakadályozza a veszélyeztetett fajok vadászatát – például az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium és Hollandia –, miközben más országokban továbbra is népszerű a tevékenység.

Közben egyre többen vélik úgy, hogy a trófeavadászathoz képest a vadon élő állatok megfigyelésére irányuló idegenforgalom sokkal több bevételt hozna a természetvédelem támogatására, és sokkal többet nyújthatna a vadon élő állatok számára, mint a luxusvadászati tevékenységek. Arról nem is beszélve, hogy munkahelyeket is teremtene a helyi lakosságnak a trófeavadászathoz hasonlóan.

Hiszen itt nem csak az állat leölése történik meg. A kiválasztott területeken a helyiek biztosítják a vadászok szállítását, szállását, ételét és italát, illetve a professzionális vadászatot. Emellett a kormányok engedélyezik az állatrészek szállítását, és a preparátorok is legálisan dolgoznak, akik a vadállatok trófeáit elszállíthatják még a célországokba is, ahova a vadászok utaznak. Tehát jócskán van munka és ember a tevékenység körül, ez pedig pénzzel jár. Egyes kutatók például attól tartanak, hogy ha korlátozzák vagy betiltják a trófeavadászatot, azzal még többet ártanának a természetnek, hiszen akkor a helyiek többé nem figyelnének az állatokra, felszántanák a területeket, és ezzel még több fajt sodornának a kihalás szélére.

Pedig a trófeavadászat inkább a vadon élő állatok kizsákmányolása…

…és nem elég, hogy eleve veszélyezteti őket az orvvadászat, az állatoknak még a gazdag elit luxushobbija előtt is fejet kell hajtaniuk. Ami nemcsak abból áll, hogy egy sportszerűtlen hajtóvadászat vagy csalivadászat után elpusztulnak, hanem abból is, hogy minden egyes egyed halálával változik egy kicsit a populációjuk nem és kor szerinti összetétele, csökken a szaporodási rátájuk és változik a genetikai struktúrájuk is. Emellett növekszik az utódok legyilkolásának kockázata, illetve a beltenyészet lehetősége. Ezeknek pedig hosszú távon negatív következményei lehetnek – figyelmeztet a HSI.

Az IPBES (Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services; a biológiai sokféleséggel és az ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi tudományos-politikai platform) 2019-es globális jelentése ugyanezt támasztja alá. A szervezet a biodiverzitás és az ökoszisztéma-szolgáltatások állapotát és tendenciáit vizsgálta, és rámutatott, hogy az emberi jólét milyen mértékben függ a természetes ökoszisztémák egészségétől és sokféleségétől. Kiemelte,

jelenleg közel egymillió fajt fenyegethet a kihalás veszélye, ha nem teszünk sürgős lépéseket a megőrzésük érdekében.

És ebben a luxusvadászat is hátráltató tényező, hiszen az emberi tevékenység nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyes állatfajok többszörösen veszélyeztetettek.

Bár tény, hogy nem olyan mértékben, mint az élelmiszer-termelés, az urbanizáció, az ipari szennyezés vagy az éghajlatváltozás, de a trófeavadászat éppúgy csökkenti a biodiverzitást, mint az ökoszisztéma változásai is – például az erdők, korallzátonyok és nedves területek folyamatos és gyors fogyatkozása.

Noha az emberi tevékenység mindennek a kulcsa, egy 2021 márciusában készült reprezentatív felmérés – ami Németországot, Olaszországot, Dániát, Spanyolországot és Lengyelországot ölelte fel – arra világított rá, hogy az emberekben lenne hajlandóság a változtatásra.

A megkérdezett vadászok 81 százaléka ellenezte a trófeavadászatot, továbbá a válaszadók közel 90 százaléka támogatta a vadásztrófeák behozatalának tilalmát.

Túlszaporodás, kihalás: van-e középút, és az embernek jogában áll-e ebbe beleszólni?

A Guardian cikke azonban arra figyelmeztet, hogy a szigorú állatvédelem sem lehet mindig célravezető. Tanzániában az orvvadászattól való tartós védelem például olyan elefántbika-populációt hozott létre, amelyben az egyes állatoknak akár 45 kilogrammos agyaraik is lehetnek, és így járás közben kaparják a földet. 

Egyesek úgy vélik, az ellenőrzött és szabályozott vadászat hozzájárulhat az ő hosszú távú túlélésükhöz, többek közt azért, mert egyensúlyt teremt a populációjukban.

Jelenleg élénk vita folyik az elefántbikák jövőjéről.

Tavaly a tanzániai kormány véget vetett egy Kenyával való 30 éves informális megállapodásnak, és engedélyezte néhány szuperbika leölését. A határokon átnyúló populáció Kenya és Tanzánia között vándorol – utóbbiban a vadvédelmi törvények lehetővé teszik a trófeavadászatot.

A kutatók szerint a megölt egyedek azonban kulcsfontosságúak voltak, a fiatalabb hímek tanulhattak tőlük, ráadásul az elefántok kifinomult állatok, amik kommunikálnak egymással.

A kutatók arra is rámutatnak, hogy a trófeavadászat módszerei, mint például a csalizás és a légi vadászat, rendkívül kegyetlenek, és gyakran hosszú, elnyújtott szenvedését okoznak az állatnak. A vadászat ezen formája szembemegy az állatjóléti szempontokkal és a helyi közösségek érdekével, és mivel általában a nyugati, fehér férfiak vadásznak, még a gyarmati, rasszista és szexista narratívát is képviseli. A kérdés már csak az, valóban megéri-e ez nekik.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Bereczki Szilvia