„Anyám a szemembe nézett, és azt mondta: még lemondhatom az esküvőt” – amikor mindenki tudja, hogy rossz ötlet a frigy, rajtad kívül

 –

Ha nyár, akkor esküvő, és ha esküvő, akkor azzal általában együtt jár az össznépi sértődés, valamint a boldogító igen utáni közös pálinkagőzös összeborulás is. Kivéve, amikor mindezek tetejébe – mint az elefántcsont színű cukorgyöngy az esküvői tortán lévő habon – az a mindenki által jól érzékelt, ám udvariasan ki nem mondott tény is ott csücsül a jelenlévők – és minden bizonnyal a házasulandó felek – vállán, hogy az egész projekt halott ötlet, és esküvő helyett inkább gyászszertartás keretében kellene elbúcsúztatni a sosem volt jövőt.

A szerelem vak, a nyomás meg nagy

Életem legszebb napján tulajdonképpen egész jól mulattam. Csupán néhány aprócska jel – amiket persze akkor egyáltalán nem vettem észre – mutatott arra, hogy ez a nagy csinnadratta talán nem a legjobb ötlet. Ott volt például az az aprócska, egyáltalán nem meglepő momentum, hogy a menyegző előtti este – az akkor még csak – vőlegényem által választott pap közölte, lelkiismereti okokból nem tud összeadni minket. Nem vagyok ugyanis elég jó a leendő uramhoz – mondta akkor ő. (Ez az állítás egyébként a felek egy részében azóta megerősítést nyert.)

A legjobb barátnőmmel is összevesztünk. Ő ugyanis – megrögzött ateistaként – meg volt róla győződve arról, hogy a papnak igaza van. Legalábbis abban, hogy az esküvő elhamarkodott, és életem egy pontján meg fogom bánni. A drámai hatás kedvéért szívesen mondanám, hogy igaza volt, de minden válás körüli szomorúságom és gyászom ellenére sem bántam meg soha. Voltak szép éveink, és a házasságunkból származó gyerekeket nyilván sosem cserélném el semmiért. (Akkor sem, ha épp az agyamra mennek. Szeretem őket, na.)

Azon már nincs is mit meglepődni, hogy ezek a kijelentések az utolsó éjszakát egy aknamezőkkel teli hidegháborús helyzetté, a nagy napot pedig finoman szólva is feszültté varázsolták.

Szóval amikor az előre gondosan betárazott öt pár harisnyából ötöt téptem el zsinórban a frissiben készült impozáns francia manikűrömmel, már csak röhögni tudtam. Az viszont kicsit megviselt, hogy az idő szűke miatt a gazdagon hímzett ruha alatt egy kissé életlen háztartási ollóval sebtiben kettényiszatolt fekete cicanadrágot viseltem, mert a kis faluban, ahol éltünk, már bezárt a bolt. Szóval a kedves – addigra már nálam is jóval idegesebb – édesanyám hiába próbált hatodik és hetedik pár harisnyát venni, nem volt hol. 

Az olyan apróságok, mint hogy elhagytuk a csokrot, elfelejtettük lecsatolni a ruha gyönyörű és méteres uszályát, így a kutya se látta és kép se készült róla, hogy a tulajdon öcsém kapta el a harisnyakötőmet, vagy hogy fogadalomtételt csak én mondtam, a férjem viszont megspórolta magának, már meg se említem. Nem is kell, erre ugyanis senki se emlékszik. Arra viszont, hogy egész nap lógott az eső lába, a buli alatt vihar tört ki, a nyitótáncot pedig embertelenül elbénáztuk és úgy néztünk ki, mint két részeges bakkecske pomádéban, na arra igen. Addigra viszont már semmi sem érdekelt, hiszen végül is annak ellenére, hogy a szertartás előtt tizenkét órával ez még egyáltalán nem volt biztos, elkeltem. Egy időre legalábbis.

A rokonok kiszagolják, ha baj van

A családtagok ideális esetben szeretik a házasulandókat, vagyis mindig minden körülmények között a legjobbat akarják nekik. De mi van akkor, ha ez a bizonyos legjobb a meggyőződésük szerint egészen más, mint amire az ifjú pár vágyik? Akinek ellenvetése van, hallgasson örökre – vagy igenis mondja el a véleményét, ha már egyszer megteheti?

Judit édesanyja például nem hagyta szó nélkül, hogy a vőlegény folyton csak panaszkodik a rá háruló feladatok miatt. A lány azt meséli, amikor az esküvője előtti napon a közös otthonból visszatért a családi fészekbe, hogy az utolsó éjszakát a húgaival és az édesanyjával töltse, az anyukája félrevonta őt.

„Jelentőségteljesen a szemembe nézett és azt mondta, még lemondhatom az egész hacacárét, ha akarom.

Másnap, amikor már sminkben és teljes pompában tartottunk az esküvőre, újra megállított, és azt mondta, még nincs veszve semmi, még lehet egy puccos ebédünk csak úgy. Én meg arra gondoltam, hogy már minden ki van fizetve, és férjhez akarok menni. Eszemben sem volt visszafordulni – mondja a lány, aki az esküvő után néhány órával már tudta, hogy hibát követett el. – A kedves férjem végigveszekedte a napot a fotóssal és kifogásolta, hogy túl sok képet készít rólunk. Ezután senkihez sem szólt a díszebéden, utálta a tortát, a családi banzáj utáni baráti bulira pedig már inkább el sem jött. A család dafke kitombolta magát, ha már egyszer ki van fizetve, nem sokkal később pedig elváltunk.”

Nem Judit azonban az egyetlen, aki a nagy napon már tudta, hogy inkább le kellene fújni az egész hajcihőt, mégis végigvitte az eredeti tervet. Böbe is egyértelműen érezte, hogy valami baj van. De hogy mi, az csak az esküvő után látott napvilágot.

„A volt férjem az esküvőnk előtt két héttel viszonyt kezdett valakivel, ami pár nappal az egybekelésünk után derült ki. Nászút helyett szakítottunk. Sajnos egy hónap után megbocsátottam neki. Bár ne tettem volna! Kilenc és fél évig, a következő megcsalásig, még húztuk.”

Krisztina barátnője kislány korától kezdve, hosszú éveken át álmodozott egy fiúról. A sok-sok évnyi plátói epekedésből véletlenül lett szerelem, az események pedig gyors egymásutánban haladtak a boldog beteljesülés felé. Csakhogy a nagy napon minden megváltozott.

„Amikor minden összeállt, a barátnőm számára kitisztult a kép, és rájött, hogy ez talán mégsem az, amit szeretne. Ott volt a bizonytalanság érzése, meg hogy küzdeni kell… De már nem csinálta volna vissza. Kellemetlen is lett volna. Végül három év után váltak el, mert nem tudtak egymás számára jól jelen lenni a kapcsolatban.”

Sokszor még a szolgáltatók is érzik, ha igen helyett inkább nemet kellene mondani

Emília elmeséli: magántánctanárként, harmincévnyi tapasztalattal a háta mögött sokszor már a próbaterembe lépéskor érzi, hogy az adott pár házassága tényleg életük végéig szól-e, vagy csak néhány évig tart majd.

„Az első alkalommal belép a terembe egy fiú és egy lány, vagy egy férfi és egy nő. És nem véletlenül definiálom másképpen. Ki jön be előbb, ki hogyan fog velem kezet, ki veszi ki a táskából a váltócipőket, ki iszik előbb a közös kulacsból? Rengeteg olyan jel van, ami különbséget tesz fiú és férfi, lány és nő között. És még nem is tartunk ott, hogy tánctartásba rendezzem őket” – meséli.

A fotósok – saját bevallásuk szerint – szintén gyakran kiszúrják az árulkodó jeleket. Gábor például úgy véli, sokszor a szülők presszionálják a fiatalokat az esküvőre, máskor a váratlan babát szeretnék hivatalosan is családban fogadni vagy más külső tényezők sürgetik a házasságkötést.

„Amikor érzed, hogy nem egyenrangú a kommunikáció a két fél között, például mindent az egyik fél irányít, a másik csak helyesel, de nem mer saját véleményt megfogalmazni, tudod, hogy ez nem tart majd örökké.

Volt olyan esküvőm is, ahol a házasok elmentek átöltözni újasszony- és újember-ruhába, de már csak az egyikük jött vissza, mondván: a párja megsértődött valamin, nem fog már megjelenni, lehet hazamenni, és kösz a részvételt mindenkinek” – számol be élményeiről a szenior esküvői fotós. 

Az univerzum küldi a jeleket?

Tapasztalataim szerint az emberek két csoportra oszthatók: vannak a jelvadászok és azok, akik nem hisznek az ilyesmiben. Míg az előbbiek folyton lesik, nem üzent-e valamit így vagy úgy az univerzum, addig utóbbiak még azt sem veszik észre, ha minden jel egyértelműen ugyanoda mutat. Mint például Vera anyukája.

„A szüleim 2000 szeptemberében házasodtak, két és fél hónap múlva pedig megszülettem. Tehát anyu viszonylag nagy pocakkal vonult az oltárhoz, én meg amúgy is rugdosós magzat voltam – meséli Vera.

 – A születésem előtt a legnagyobb fájdalmat anyunak az igen előtt okoztam egy jól célzott rúgással. És nem hallgatott rám!”

Dávid legjobb barátja egyenesen az „égből kapta” a jeleket, mégsem vette észre az az égi útmutatást.

„Ahogy elkezdődött az esküvő, elkezdett esni az eső is. A kérdéseknél »És te, X. Y., akarod-e az itt megjelent Y. X.-et házastársadul? Igen!« Óriási mennydörgés. »És te, Y. X., akarod-e az itt megjelent X. Y.-t házastársadul? Igen!« Megint mennydörgés. Rá egy hónapra már külön éltek, és el is váltak. Hát mi ez, ha nem égi jel?” –kérdezi Dávid. És tényleg.

Krisztián kollégájánál pedig nem is jeleket, hanem egyenesen a kérdéses kollégát küldte az univerzum. Vendég volt ugyanis egy esküvőn, ahol megismerte a későbbi feleségét. Ezen a bizonyos esküvőn is ő volt a menyasszony.

Ha neked is van egy jó történeted, elmesélheted kommentben.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/mofles

Z. Kocsis Blanka