„Azt hiszem, akárhova utazzunk is, mindig magunkat keressük a világban, magunkat akarjuk megismerni a kalandokon keresztül, próbálgatjuk a határainkat, új élmények, új ismeretségek, új történetek viszonylatában rajzoljuk át a saját magunkról alkotott képet.”
Fura grimaszolás, sűrű pislogás, vállrángatás, mások mozdulatainak, szavainak akaratlan utánzása, ideges köhécselés, torokköszörülés, szipogás, hümmögés és mormogás… Sokféle tikkel élnek együtt gyerekek és olykor felnőttek is, ám kezelni csak akkor kell ezeket az automatizmusokat, ha:
„Ha egyszer ez a rend. Hogy mindenről le kell szokni a végén, amihez nagy nehezen hozzászokik az ember.” Olvassatok Füst Milánt!
„Talán tényleg igaz, hogy van egy másik feled a világban, akit általában hiába hajkurászol, de a különösen mázlisták mégis belefutnak?”
Felszívódik. Lebegtet. Nem hív. Kiszámíthatatlan. Hol lelkes, hol visszahúzódó. Szeret? Nem szeret? Lehet még találni egyáltalán olyan embert manapság, aki nem retteg a lelke mélyén az elköteleződéstől?