Nándi, az elméleti futballjátékos egyetlen mérkőzése

–

Primus inter pares, vagyis első az egyenlők között. Így hívta nagyapámat Laci atya, a megyeri plébános, akivel a Wolf Sörkertben minden kedden ádáz tarokkcsatákat vívtak. Az elnevezés, amely nem volt mentes a malíciától, arra utalt, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országában, a futballal kapcsolatos szenvedély és tudálékosság terén nagyapám mindenkit felülmúlt. Nemcsak kártyázás közben értékelt, magyarázott megállíthatatlanul, de szinte minden beszélgetésében inkább előbb, mint utóbb, a labdarúgásra terelődött a szó. 

Reggelente hóna alá csapta a Népsportot, aztán az Irányi Dániel utca sarkán lévő borbélynál kezdte a napot. A várakozás perceit néha olvasással töltötte, de gyakoribb volt, hogy a bolt vendégeit szórakoztatta az elemzéseivel. Mire a borbély kellően keményre verte a szappanhabot, elővette a szekrényből nagyapám saját borotvakését és Pitralonját, a kuncsaftok nemcsak az előző forduló mérkőzéseiről tudtak mindent, de rendszerint a következőről is.

Laikusok számára – bár ilyet az egész kerületben nem lehetett találni – úgy tűnhetett, hogy kár a meccseket lejátszani, mivel azok nagyapám részletes elemzése után már aligha tartogathatnak bárki számára izgalmakat.

A környékbeliek többsége csendes beletörődéssel hallgatta a tirádáit, de néhányak szemében még olyasféle tisztelet is tükröződött, amivel egyes archaikus törzsek tagjai tekintenek a megszállottakra. Akik megmosolyogták a háta mögött, azoknak is imponált a páratlan lexikai tudás és a csalhatatlan memória.

Egyetlen igazi kritikusa a közeli bőrgyár cserzőműhelyében dolgozó Steiner Feri volt. Ő sem vonta ugyan kétségbe nagyapám elméleti felkészültségét, de úgy érezte, maga is ért legalább ennyire a futballhoz, csak kevésbé képes szórakoztatóan megosztani ezt a tudását a körülötte lévőkkel. Ráadásul Feri szerint nagyapám életében egy egyeneset nem rúgott a labdába, csak okoskodni tud. Ez a feltételezése nem állt messze a valóságtól, nagyapámnak valóban nem volt játékos pályafutása. Különösen Steinerhez képest, akiről sokáig azt gondolták Megyeren, ő lesz a következő Zsengellér vagy Szusza. A karrierje a kerület döngölt földes pályáin ért véget ugyan, de a környéken kétségtelenül neki volt a legnagyobb gyakorlati tapasztalata. 

A meccsnapok valóságos ünnepet jelentettek nagyapámnak. Általában másfél órával a kezdőrúgás előtt indult el otthonról, pedig olyan közel laktak a stadionhoz, hogy ha lett volna akkoriban világítás a pályán, a fénye beragyogta volna a szoba-konyhát.

Elfoglalta a szokott helyét, akkurátusan elszívta a szivarját, és ráhangolódott a mérkőzésre. A szurkolás maximálisan kielégítette, sosem vágyott arra, hogy a gyepen is megmutassa, mit tud. Csupán egyetlen alkalommal tett kivételt, de utólag már azt is nehéz rekonstruálni, hogy maga is elhitte-e, nem csak elméletben érti a játékot, vagy egyszerűen nem volt módja nemet mondani a felkérésre.

Azt se tudni, kinek az ötlete volt, hogy a munka ünnepén rendezett majális fénypontjaként, az Egyesült Izzó és a Bőrgyár csapata megmérkőzzön egymással. Ez volt a környék két legnagyobb üzeme, a férfiak jó része itt dolgozott, néhányan még az asszonyok közül is. Sose volt semmilyen rivalizálás emiatt korábban, de ebben az évben, miután kitűzték a meccs időpontját, elkezdődtek a szópárbajok a kocsmákban, piacon, villamosmegállóban.

Egyre többen mondogatták, hogy most végre megmutathatja a Nándi, mit tud! 

A május elsejei mérkőzésre kellemes napsütésben került sor. A körítés fejedelmi volt, valamelyik újpesti BLSZ II.-es klub átengedte a pályáját erre a napra, sőt még szerelést is kaptak a játékosok. Számozott mezeket, torpedógatyát, stoplis cipőt. Azaz nem mindenki, csak az, akinek jutott.

Nagyapám két méter magas volt, negyvenhatos lábbal. Amikor ezt megtudta a szertáros, zavartan vakarta a homlokát, majd egy hokedlire állva, a szertár leghátsó polcán kezdett kutakodni.

Percek múlva tért vissza fejcsóválva, és jelentette, hogy negyvennégyesnél nagyobb stoplist egészen biztosan nem tud adni. Vészesen közeledett a kezdő sípszó, a lelátón gyülekezett a közönség, a férfiak hideg vizes vödrökben hűtötték a sört, a gyerekek és az asszonyok vattacukrot fogyasztottak, néhányan fonott kosárból kínálták az otthon sütött pogácsát és házi piskótát. A két tábor az oldalvonalak mellett sorakozott fel, szomszédokat, barátokat, még rokonokat is elválasztott egymástól a pálya, de egy ilyen kiélezett helyzetben igazán nem lehetett az ellenféllel bratyizni. 

Nagyapámnak arra se volt ideje, hogy valakit elszalajtson a dorkójáért, amiben horgászni szokott. Nem engedhette meg magának azt a blamát, hogy kimaradjon a csapatból, a védelem tengelyében kulcsfeladat várt rá. Középhátvédként neki kellett megállítania Steinert, a bőrgyáriak centerét. Már akkor elrabolta a közönség szívét, amikor a két csapat a kerületi tanács korifeusának a vezetésével kifutott a gyepre. Párducszerű mozgása mellett feltűnést keltett azzal is, hogy amíg a másik huszonegy játékos fekete stoplist viselt, ő barna-fehér gojzervarrott félcipőben vezényelte a védelmet. 

Az első negyedóra – sportnyelven szólva – meddő mezőnyjátékkal és tapogatódzással telt. A közönség csupán néhány távoli átlövési kísérletet láthatott.

A bőrgyáriak valamivel többet kezdeményeztek, nagyapám széles mozdulatokkal irányította a védelmet, mint egy vezénylő tábornok.

Ezen kívül annyi történt még, hogy a cipőjének sima bőrtalpa a frissen nyírt nedves füvön kifényesedett, és lassanként olyanná vált, mintha gépzsírral lett volna bekenve. Ez akkor vált minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá, amikor az ellenfél jobbhátvédje egy hosszú szöktetéssel próbálta játékba hozni a középcsatárát.

Nagyapám megőrizte a lélekjelenlétét, úgy gondolta, hogy egy egészséges felszabadító rúgással nem csupán a veszélyt hárítja el, de rögtön ellentámadásba dobja az övéit. Mielőtt jókorát bikázott volna a labdába, a támaszkodó lába megcsúszott, végül luftot rúgva óriásit esett. 

A labda az oldalvonalon túlra pattogott. A tribünön anyám és nagyanyám szelíden mosolygott. Ez később vicsorgássá torzult, amikor nagyapám tizenkettedszer esett akkorát, mint az ólajtó. A közönség ekkor már a könnyét csorgatva röhögött. A bőrgyáriak teljesen leplezetlenül, de a helyzet komikumának, meg az elfogyasztott sörnek köszönhetően az Izzónak szurkolók közül is mind többen.

Már régen nem kellett a labda ahhoz, hogy nagyapám elessen. Aztán már irányváltásra se volt ehhez szükség, kis túlzással azt lehet mondani, hogy álltó helyében esett-kelt.

A gonosz bőrgyáriak, akiket Steiner Feri folyamatosan tüzelt, szándékosan az egyre koszosabb és a megaláztatástól vöröslő fejű nagyapámat keresték a labdával, aki a félidő vége felé elkezdett jól láthatóan bicegni. Hogy az állandó esésektől sérült-e meg, vagy más oka lehetett a sántikálásnak, nem tudni, de a szünet után már nem volt a pályán. Természetesen nem hagyta cserben a csapattársait, az oldalvonal mellett föl-alá vonszolta magát, miközben taktikai utasításokkal látta el a többieket. Fáradhatatlanul korholt és dicsért, hiába kiabált be egy borízű hang a nézőtérről, hogy az előbb a másik lábadra sántítottál, Nándi!, még az inszinuáció se vette el a kedvét. 

A meccs után nagyapám egy darabig kicsit visszafogottabban osztotta az észt, néhány kedvelt szófordulatát pedig elhagyta. Egy-egy kimaradt ordító helyzet után korábban előszeretettel mondta, hogy ezt én is berúgtam volna, csukott szemmel, télikabátban, de amikor egy tarokkparti közben a pap barátja erre felemelte a mutatóujját és hamiskás mosollyal hozzátette, hogy félcipőben, úgy döntött, nem teszi ki magát további méltatlan támadásoknak.

Családi körben, nagyanyám kivételével bölcsen hallgattunk a dicstelen véget ért labdarúgó-karrierről, lehetett sejteni, hogy sértődés lenne belőle, ha valaki szóba hozná.

Az érintett úgy találta, hogy a körülmények szerencsétlen összjátékának az áldozata volt azon a bizonyos meccsen, ezt bárki beláthatja, aki objektíven ítéli meg a helyzetet. Nagyanyám viszont hamar felismerte, hogy a szemrehányásokat általában sztoikus nyugalommal viselő férjét legkönnyebben a május elsejei sajnálatos eseményekre tett célzásokkal tudja kihozni a béketűréséből, így elég gyakran került szóba az ominózus rangadó. Nagyapám a méltányosság és lojalitás teljes hiányaként értékelte a felesége megjegyzéseit.

Arra azért hajlandó volt nagyanyám, hogy edző feliratot hímezzen egy piros karszalagra. Nagyapám az egy év múlva rendezett visszavágón, és további nyolc alkalommal, ezzel a karján irányította a pálya mellől a kollégáit, akiknek hetente kétszer edzést is tartott.

Eredeti javaslata az volt, hogy a vezetőedző felirat kerüljön a karszalagra, de nagyanyám nem akart ennyit hímezni, amúgy is túlzásnak érezte a titulust.

Az mindenesetre tény, hogy ezután a rangadót minden évben az Egyesült Izzó csapata nyerte. Azt, hogy ez nagyapám edzői munkájának volt tulajdonítható, vagy annak, hogy korábbi helyén nem tátongott hatalmas lyuk a védelemben, esetleg az is hozzájárult a sikerhez, hogy Steiner Ferenc Angyalföldön vállalt munkát, senki nem tudta biztosan megmondani Megyeren. 

WMN szerkesztőség