„Azt is elviseltem, hogy bezár, csak ne bántson. Nem szolgáltam rá, hogy kést szorítson a torkomhoz” – Anikó története

–

Egy lázadó lány

Anikó úgy emlékezik vissza a gyerekkorára, hogy az teljesen normális volt. Bár nélkülözésben éltek, de a szülei békés emberek, köztük még egy hangos szó sem volt soha. A technikum elvégzése és az érettségi megszerzése után egy gyárban kezdett el dolgozni, itt ismerkedett meg a férjével is tizenhat évvel ezelőtt. „Nekem ő az első szerelem volt… meg úgy gondolom, én is neki. Akkor még teljesen rendben volt minden, szerettük egymást.” Hogy olyan gyorsan komolyra fordult kettejük között a viszony, az az ő lázadó természetének is köszönhető – magyarázza. „A családom nagyon szegény volt. Ezért ami pénzt megkerestem, azt mind oda kellett adnom anyukáméknak. Én azonban szerettem volna egy kicsit félretenni a fizetésemből, hogy valamerre elinduljak, de nem tudtam, mert egyre mondták, hogy segítenem kell nekik. Amit nem teljesen értettem, hiszen mindketten dolgoztak. Ebből akartam kitörni.”

Hamar összeköltözött hát a párjával, nem sokkal később pedig megérkezett az első gyerek, akit aztán másik három követett. Jó darabig a legnagyobb békességben éltek. Anikó a gyerekekkel volt odahaza, a férjének pedig idővel sikerült olyan munkahelyet találnia, ami jól fizetett, és ahol megbecsülték. Házat vásároltak, azt együtt újították fel, és volt valamennyi tartalékuk is. „Még családi fotózást is szerveztem… nagyon boldog voltam.” 

Ám akkor történt valami. 

Átváltozás

„Amikor megszületett a negyedik gyerekünk, a férjem nagyon furcsa lett. Állandóan a telefonját nyomkodta, ilyet korábban sohasem csinált. És gyakran bezárkózott a vécére. Persze én sem most jöttem le a falvédőről, de amikor rákérdeztem, mindig megnyugtatott: ne gondoljak semmi rosszra, minden rendben van.”

Ám a dolgok egyre gyanúsabbá váltak, végül kiderült: a férjének viszonya van. „Tudtam, hogy kivel… de ők úgy csináltak, mintha az egész meg sem történt volna. Nekem ez hatalmas szívfájdalom volt. Szültem neki négy gyereket, teljes mértékben megbíztam benne, az életemet neki adtam, ő meg képes volt ezt megtenni?

Először azt gondoltam, én hibáztam. Talán a négy gyerek foglalt le annyira, hogy nem tudtam vele úgy foglalkozni, mint nő a férfival?

Próbáltam odafigyelni, hogy ha este hazajön, akkor szépen várjam, megpróbáltam elcsábítani. De akkor mi történhetett, hogy ehhez folyamodott? Rákérdeztem nála is, azt felelte: úgy hitte, én már őt nem szeretem.”

Bár a viszony nem tartott sokáig, a férfi teljesen megváltozott. Iszonyú féltékenység kezdte gyötörni, és folyamatosan a téveszméivel zaklatta az asszonyt. „Elkezdett képzelődni, hogy ez is a szeretőm, meg az is. Olyan volt, mint aki hallucinál. Pedig nem fogyaszt drogokat, és nem is iszik. De elég volt elmennem a gyerekekért az iskolába, óvodába, ha útközben megvakartam az orrom, az neki már gyanús volt. Ha a nyílt utcán véletlenül rápillantottam egy férfira, otthon azonnal nekem esett. Én meg hiába tagadtam.

Sokszor már azért mondtam, hogy igaza van, hogy ne bántson többet. Akkor abbahagyta a bántalmazást, és elvitt megfürdetni. Nem tudom, mit akart ezzel. Lemosni magáról a bűnöket?

Mindig bocsánatot kért, sokszor sírt, és azt mondogatta, hogy én ezt magamnak csináltam azzal, hogy nem akartam elmondani az igazat. Ha legalább okot adtam volna neki, tényleg megcsaltam volna… de nem. A mai napig ilyen. Mindenért én vagyok a hibás, mindent én csináltam, a maga bűneit nem vállalja fel egyáltalán.”

A bugyinézés, avat be Anikó, féltékenykedő férfiak körében egy igen elterjedt gyakorlat. „Ebből van a sok feleséggyilkosság. Az én férjem is ezt csinálta: hazajött, és egyből alám nyúlt. Nem tudom, hogy a félelemtől, vagy mitől nedvesedtem be, de neki a meggyőződése lett, hogy azért, mert előtte együtt voltam valakivel. Hiába tiltakoztam, már megütött. Volt, hogy a gyerek előtt csinálta, mondta is neki, látod, amíg te iskolában vagy, addig anyád mással hetyeg.”

Börtönbe zárva

Anikót a férje igyekezett teljesen elszigetelni a külvilágtól. Ha a férfi dolgozni ment, a nagyobbik gyerekre bízta a lakáskulcsot azzal a felszólítással, hogy senkit nem ereszthet be. Az meg nem mert ellenszegülni, nagyon félt az apjától. Anikó még az ablakot sem nyithatta ki, hogy kiszellőztessen, a kilincs is körbe volt tekerve szigszalaggal. „Pedig én alapból csuktam magamra az ajtót, és csak azt engedtem be, akit ismertem. Hál’ istennek, hogy a postásunk is nő volt, nem férfi, így őrá nem féltékenykedett.

De én azt is elviseltem, hogy bezár, csak ne bántson. Én nem szolgáltam rá arra, hogy pofon vágjon, vagy a kést a torkomhoz szorítsa.”

Anikó nem használhatta a saját telefonját, mert a férje kóddal zárta le, és a családjától is igyekezett elidegeníteni a nőt. Hogy milyen körülmények között él, arról a szüleinek, testvéreinek fogalmuk sem volt. „Ők azt a verziót tudták, hogy én vagyok a rossz, csalom a férjemet. Előttük is befeketített. Amikor hazajártunk, akkor is csak panaszkodott rám. Én meg nem mertem semmit sem mondani, mert a férjemnek már az gyanús volt, ha anyukámra csak úgy ránéztem.

Ilyenkor, amint hazaértünk, elővett, és faggatott, mit jeleztem én az anyámnak a szememmel, mit intettem neki. Hiába tiltakoztam, nem hitte el… és ennek megvolt a következménye.”

Közben a környezetének is kezdett feltűnni, hogy valami nincsen rendben. Előfordult, hogy amikor a férjével mentek az utcán, összefutottak az óvónővel, aki rákérdezett, miért van kék-zöld zúzódás Anikó arcán, aki erre azt felelte: otthon nekiesett a szekrénynek. A helyzet egyre nyilvánvalóbb lehetett, úgyhogy néhányan levélben jelentették a dolgot gyámügynek. Ma különösen hálás ezeknek a névtelen segítőknek, az ő jelentéseik az épp folyó tárgyalásokban bizonyítékként szolgálhatnak. Akkor azonban ez még nem volt elég, hogy kimenthessék az abuzív kapcsolatából. „Hiába szóltak sokan, ha rajtam múlt az egész. Amíg én nem jeleztem, nem szóltam, a hatóság nem tett semmit. Ez van: amíg vér nem folyik, nem csinálnak semmit.”

Az ötödik gyerek

A bántalmazások a negyedik gyerekük megszületése után kezdődtek. Aztán Anikó újra teherbe esett. „Persze, sokan megkérdezik, miért szültem neki még egyet. Elmondom, még ha durva, és szégyenteljes is. Hiába mondtam neki, hogy nem akarok vele együtt lenni, mert, mondjuk, fáj a fejem, ő azt felelte, hogy csak kifogásokat keresek, és biztos voltam valakivel, azért nem akarom… és akkor megint jön a bántalmazás, a pofon. Inkább hagytam magam. De megalázó volt még úgy is, hogy a férjemről beszélünk. Odafigyelt, hogy ne essek teherbe… de megtörtént.”

Az utolsó terhessége maga lehetett a pokol, a férjének ugyanis addigra meggyőződésévé vált, hogy a baba biztosan valaki mástól van, és emiatt nagyon sokszor, durván bántalmazta az állapotos feleségét.

Anikó többször is megpróbált elszökni, de aztán mindig visszament a férjéhez. Amikor a legkisebbik gyereke még csak egy hónapos volt, egy anyaotthonban húzta meg magát, itt élt két hónapig. Ám a mai napig fájlalja, hogy ott sem beszélt vele senki erélyesen, amikor a visszatérést fontolgatta. „Ha megfenyegettek volna, hogy ha visszamegyek, elveszik a gyerekeket, én is másképp gondolkodtam volna.” Anikó a szívében kettős érzésekkel, de rendre hazatért a bántalmazó férjéhez. „Bíztam is benne, meg nem is. Ígérte, hogy majd megváltozik, hogy onnantól minden jobb lesz.

Ha mondta volna a hatóság, hogy nem fog megváltozni, ugyanazt fogja csinálni, én hallgattam volna rájuk. De nekem csak az járt a fejemben, hogy mégiscsak van öt gyerekünk, akiknek szükségük van az apai szeretetre.”

Az utolsó szökés

Persze, a dolgok nem változtak meg, sőt minden csak sokkal rosszabb lett. Végül a két kisgyerekét kiemelték a családból, és nevelőszülőkhöz adták, a három nagyobb pedig az apai nagyszülőkhöz került. Az apa közben megpróbálta a gyerekeket a maga oldalára állítani. „A két középső sajnos eléggé befolyásolható. A nagyobbat nem tudja, mert ő azért sok mindent látott.” Volt, hogy a férfi Anikó mellett a nagyobbik lányát is elkezdte szekírozni. Fizikailag nem bántotta ugyan, de lelkileg folyamatosan abuzálta, azzal vádolta, hogy ugyanazt a „csavargó, kurválkodó életformát akarja folytatni”, mint az anyja. „14 éves volt, ez rettentően megviselte.”

Anikó a rettenetes börtönhöz hasonlatos otthonából végül egy éjjel újra megszökött. „Megvártam, míg elmegy otthonról, aztán vettem magamnak a bátorságot, késsel kivágtam a szigszalagot, és kiugrottam az ablakon. Nem volt nálam semmi, se pénz, se ruha, csak az irataim.” Anikó nyolcvan kilométert gyalogolt, hogy minél távolabb kerüljön a férjétől. „Este volt már, mire beértem egy városba. Egy lépcsőházban húztam meg magam éjszakára, és másnap kérdezgettem mindenkitől, hol van itt menedékhely.” Jó darabig az éjjeli szállón lakott, majd onnan kérvényezte, hogy átvegyék egy hajléktalanszállóra, hogy tudjon pihenni is. Ez azért is volt fontos számára, mert közben elkezdett dolgozni egy gyárban, három műszakban.

„Munkahelyen abban a 12 órában csak azon agyalok, hogy jussak előrébb, hogy szerezzek pénzt, hogy kapjam vissza a gyerekeimet.”

Egyedül hagyva

Közben segítséget is kapott: a Van Esély Alapítvány támogatásával mellé rendeltek egy olyan szociális munkást, aki mindenben támogatja, illetve az alapítványnak köszönhetően tudott terápiába járni. Anikó most azon küzd, hogy a gyerekeivel újra egy család lehessenek. A gyerekek most már mindannyian nevelőszülőknél élnek (a nagyokat is elhozták a nagyszülőktől, miután ott sok nehézségről számoltak be), ő pedig havonta csak egyszer találkozhat velük személyesen egy órára, de próbálja telefonon is tartani velük a kapcsolatot.

„Mindent megteszek, hogy visszakaphassam őket” – ami azonban sajnos igen hosszú folyamat, úgy érzi, elveszítette a gyámügy bizalmát. Elismeri, hogy volt idő, amikor sok mindenről hazudott, de csak azért, hogy magát és a gyerekeit védje. 

A bizalmatlanság egyébként kölcsönös, Anikó szerint a hatóság sem mindig segített neki jól. „Amikor látták, hogy probléma van, nem erőltették, hogy kérjek segítséget, nem bátorítottak, hogy hagyjam ott a férjemet, nem mondták, hogy tudnak abban segíteni, hogy ő garantáltan ne találjon ránk. Azt szerettem volna, hogy ne hagyják, hogy engem a férjem befolyásoljon. Mert a legtöbb nő ebben a helyzetben ugyanígy cselekszik, hiszen az életét félti.” 

A családsegítők is hatékonyabbak lettek volna szerinte, ha nem hivatalos hangnemben beszélnek vele, ha nem elintézendő ügyként foglalkoznak a problémájával, hanem inkább baráti hangot ütnek meg.

„Sokkal jobb lett volna, ha azt mondják, gyere, pakolj össze, hozd a gyerekeket, már viszünk is.”

Ehelyett csak azt hallotta, hogy majd szóljon, ha baj van. Nem mutattak kiutat, és így ő is csak annyit tudott: a férje, ha megtalálja őket, biztosan megöli, ahogy azzal rendszeresen fenyegetőzött. 

Elévült abúzus

Anikó elmesélte a rendőrségen is, milyen bántalmazásoknak volt kitéve a házassága utolsó négy éve során, de még úgy sem foglalkoztak vele érdemlegesen, hogy a lakásuk be volt kamerázva.

Mivel nem tudta pontosan megmondani, mikor történt egy-egy abuzív eset, azt felelték, ezzel ők már nem tudnak foglalkozni, túl későn szólt, arra pedig nincs kapacitásuk, hogy végignézzék a felvételeket.

„Az a baj, hogy én is összevissza beszéltem, Hol az igazat mondtam, hol a férjemet védtem. Mert elég nagy félelemben vagyok tőle még most is. Amíg ő él, addig én nem vagyok nyugodt. Tudom, hogy bármire képes. De nyilván van annyi esze, hogy nem a nyilvánosság előtt teszi, amit tesz.”

A lakásba a kamerákat egyébként Anikó kérésére szerelte fel a férje. Ezzel próbálta bebizonyítani, hogy indokolatlan a féltékenysége, nem csalja meg, miközben ő távol van. „Mivel beképzelt magának mindenféle dolgokat, kértem, nézze csak vissza, a nap 24 órájában mit csinálok odahaza.” A dolog azonban fordítva sült el, mivel a kamerák nem rögzítettek mindent, a férjnek szent meggyőződése lett, hogy azokkal Anikó machinált, csak hogy megvezesse.

Rossz minták

Míg Anikó szüleinél nem volt példa ilyesmire otthon, a férje családjában gyakori a fizikai abúzus, azt mondja, sajnos ez a mai napig jellemző. Emiatt attól is fél, nehogy az ő nagyobbik fia esetleg tovább vigye ezt a mintát. „Sajnos ő hajlamos erre a magatartásra. Még kicsi, de van, hogy agresszívan viselkedik. Nem akarom, hogy olyan legyen. De ha mégis… akkor azt hiszem, már tudom kezelni ezt a helyzetet.

Ha a fiam ilyet csinál majd, akkor én fogom a menyemet és az unokáimat, és viszem magammal őket. És szólok a hatóságoknak.

Nem fogom megengedni, hogy az unokáim ilyen helyzetbe kerüljenek. Ezért se szeretném, hogy visszakerüljenek a gyerekek az apjukhoz. Bár őket sohasem bántotta, nem szeretném, hogy eltanulják ezt a rossz mintát.”

A vádlottak padján

A férje ellen nem folyik eljárás, Anikó ellen azonban volt büntetőeljárás, első fokon két év felfüggesztettet kapott kiskorúak veszélyeztetése miatt, miután arra kényszerült, hogy a saját életét mentve hátrahagyja a gyerekeit, és csak a legkisebbet vitte magával az anyaotthonba. Ezt aztán – miután az ügyész szigorításért fellebbezett – másodfokon jelentős mértékben enyhítette a bíróság, megrovásra módosítva, annak következtében, hogy ezúttal jobban utánanéztek Anikó hátterének, és valós indítékainak. A történetet különösen fájdalmassá teszi, és a rendszer súlyos hiányosságaira is rámutat, hogy amikor az anyaotthonból felhívta a családsegítőt, ott azt mondták neki, szerintük a férje már megváltozott, nyugodtan menjen hozzá vissza.

„Itt követtem el a hibát, hogy hittem a hatósági ember szavának. Két hónapig, ha tudta moderálni magát, aztán kezdődött minden elölről. Csak sokkal durvábban.”

Emlékbetörések

A kisebbik gyereke a megélt traumák miatt késve tanult meg beszélni. „Sok mindent látott. Van, amikor eszébe jutnak ezek a jelenetek, és akkor a nevelőszülőktől kérdi, hogy »apa nem jön késsel?«. Mert sajnos látott ilyeneket otthon. Az is előfordult, hogy a férjem megpróbált belefojtani egy kád vízbe.”

Anikónak is gyakran vannak traumatikus emlékbetörései.

„Gyakran előfordul, hogy álmomban, vagy csak úgy, miközben megyek az utcán, beütnek képek. Ezeket én miért kaptam? Nem követtem el semmit. Semmit. Abban vagyok hibás, hogy nem védtem meg időben a gyerekeimet.”

A házasságában elszenvedett traumák annyira beleégtek Anikóba, hogy többé nem akar párkapcsolatot. Egyáltalán nem bízik abban, hogy az a férfi, aki most jól bánik vele, és segít neki mindenben, holnap nem fog-e hasonló módon kifordulni magából. „Tartok a férfiaktól. Nincs szükségem rájuk. Én a gyerekeimet szeretném visszakapni. Addig, amíg róluk nem gondoskodhatok, addig egy férfiról sem fogok.”

A munkahelye – ahol az elején nyíltan elmondta, milyen helyzetben van és miért – nagyon támogató vele, ha tárgyalásra vagy kapcsolattartásra kell mennie, szó nélkül elengedik. Amellett a kollégái is nagyon együttérzők.

Sohasem csak egyetlen pofonról lesz szó

„Azért tartom fontosnak ezeket elmondani, mert biztos vagyok benne, hogy sok nő van hasonló helyzetben, szeretnék nekik segíteni. Hogy ők ne a félelem hatására döntsenek, mint én tettem.

És jobb, ha tudják, az első pofon után jön a következő. Akármit ígér, nem fog megváltozni sajnos.

Bármennyire szerettem volna én is, hogy úgy legyen.”

Úgy véli, jelenleg amire a legnagyobb szüksége van, az a kitartás és a lelkierő. „Sokat segített a terápia, erősödtem általa. És szerencsére sokan vannak most mellettem, akik segítenek.”

Fiala Borcsa