Retró bulihelyek, családias fesztiválok, és semmi okostelefon – Így mulattunk régen

–

Keserédes nosztalgia, avagy mi is voltunk fiatalok

Noha harmincasként, negyvenesként, ötvenesként még mindig fiatalnak számítunk (ugye?), már nem vagyunk annyira ropogósak, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy legalábbis saját, kiterjedt emlékezettel tudunk kimondani ilyen meglepő dolgokat, hogy „húsz évvel ezelőtt”. Srác és csaj mindenki, akit korábban úgy hívtunk néni és bácsi, azokra pedig rendszeresen rácsodálkozunk, akiknek kettessel kezdődik a születési éve.

Nem véletlen tehát, hogy megboldogult kamasz- és fiatalfelnőtt-korunkra keserédes nosztalgiával gondolunk. Különösen igaz a Z generációsokra (az 1995 és 2010 között születettekre): 15 százalékuk ugyanis szívesebben gondol a múltra, mint a jövőre, és mintegy 50 százalékuk szabályosan visszasírja a korábbi médiafelületeket. Arról nem is beszélve, hogy 37 százalékuk a kilencvenes évekre, amiről nincs is nagyon személyes emléke, a boldog békeidők letéteményeseként tekint – derül ki a GWI cikkéből.

Ám a náluk is idősebb korosztály még jobban fel tudja idézni azokat az időket, amikor az emberek még mobiltelefon nélkül jártak bulizni, az eseményeket pedig csak szájhagyomány útján tudták továbbadni ismerőseiknek a jelenlévők

– a közösségi média jelenlétének erősödésével pedig a nosztalgikus érzések is egyre dominánsabbá válnak. Ebből már szinte logikusan következik, hogy mivel az Y generáció (1982–1994 között születettek) jelenleg valós piaci vásárlóerővel rendelkezik, az akkoriban kultfilmmé nemesült moziknak folytatása vagy remake-je készül, berobbantak a necc- és retrópartik, újra koncerteznek az akár már évtizedek óta felbomlott zenekarok és a divat… Nos, tele van olyan elemekkel, amit mi már láttunk korábban, és nem bántuk volna, ha ez a sok borzalom a kilencvenes években marad örökre.

Amikor a bulinegyed még nem létezett

Egykori ELTE PPK-s hallgatóként az egész életem az Izabella – Király – Kazinczy utca vonalon éltem. Erről a tengelyről télen maximum az akkoriban nyíló Astoria-tájéki bölcsészestekért és a Gödörért, nyáron a ZP-bulikért voltam hajlandó letérni. Az is természetes volt számomra, hogy a 21. születésnapomat – nagykorúságom nemzetközi bizonyítékát – a Wesselényi úti Szódában fogom megtartani. Akkoriban a környéken még csak néhány bulihely működött, és a mára ikonikussá – a helyiek számára pedig gyakran igencsak elviselhetetlenné – színesedett kerület éppen bontogatta önmaga szárnyait. 

Az utcákon még nem lógtak fürtökben a külföldiek, nem lengett be mindent a nemzetközi street food fűszeres illata, és nem kellett arányáron venni a csapolt sört – igaz, nem is volt belőle ötvenféle kézműves verzió.

Az ominózus estre boruljon a feledés jótékony homálya, az mindenesetre biztos, hogy az éveim számával megegyező italkör után taxival távoztam a tett színhelyéről, nagyjából este kilenc körül. Néhány napnyi detox után közös erőfeszítéssel azt is kiderítettük, mi történt aznap este valójában. (Tekintve, hogy van, aki az akkor ott lévők közül már nincs velünk, az este még így foghíjasan is felejthetetlenként vonult be a baráti legendáriumba.)

A belvárosi partiszcénához azonban nem csak nekem kapcsolódnak kellemes vagy felszabadító emlékeim. Juli például az első válása idején újult meg az egyik ilyen kultúrintézményben.

„Aznap, amikor az első férjem elköltözött tőlem – 25 voltam –, egész nap cígöltük a cuccait a harmadik emeleti, lift nélküli lakásból. RENGETEG könyve és hanglemeze volt. Nyár közepén, dögletes hőségben történt mindez. Este ültem hullafáradtan a félig üres lakásban és én is félig üres voltam. Nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak. Csak ültem és néztem magam elé. Aztán felhívott a legjobb barátnőm, hogy ma óriási buli lesz, semmiképp nem maradhatok ki belőle. Úgyhogy odavágtattam, és hajnalig táncoltunk. Megittam vagy három liter limonádét, alkoholt egyáltalán nem fogyasztottam, mégis úgy mentem haza hajnalban, mintha részeg lennék. Kellett ez a tombolás ahhoz, hogy feltöltsem a félig üres lelkemet, és utána tényleg szépen lassan, de egyenesbe került minden” – meséli.

Zöld Pardon, amiért ma sem kérünk bocsánatot

 A Zöld Pardon a nyári éjek megkerülhetetlen eleme volt, amit mindenki imádott – kivéve azok, akik a miniszoknyás-koktélos tuccer helyeket kedvelték, mert ők a fészkontrollos szemközti Rióban ropták hajnalig. Mi azonban, akik az akkoriban útjára indult – akkor még – alterpop, szupermenő Petőfi Rádióra alapoztunk hol egyikünk, hol másikunk koszlott albérletében, rendszerint a korai koncertkezdés után a két-három tánctérrel üzemelő multikulti ZP-ben kötöttünk ki. Luca barátnőm például ott ismerte meg a férjét, Pistit, akivel csak azért jött össze, mert Béci, akinél eredetileg aludnia kellett volna, bepasizott. A jól sikerült estéből világra szóló lakodalom, három gyerek, meg közös évtizedek lettek, Pistinek pedig sosem mondtuk el, hogy került végül ő a képbe.

A ZP ráadásul egyszerre volt találkozóhely, olvasztótégely és kamaszos álmok temetője.

Sosem felejtem el például, hogy akkoriban, csóró bölcsészként, mennyire nem ment nekünk a pasizás. Volt viszont egy gyönyörű, szeplős, kék szemű istennő barátnőnk, Petra, akit stratégiai jelleggel gyakran „felejtettünk” a pultok környékén „véletlenül”. Sosem kellett percekig révetegen álldogálnia, hiszen mindig gyorsan jött egy-két lovag, aki alig várta, hogy megmentse a szótlan szépséget. Ő pedig – mert, ugye sisterhood first – valahányszor felkínáltak neki egy italt, csak annyit mondott: „Jó… csak tudod, az a baj, hogy mi igazából hárman vagyunk.” Mi pedig mosolyogva léptünk színre, mintha csak épp most jöttünk volna a mosdóból. Így utólag nem volt éppen etikus a dolog, de ami azt illeti, elég sikeresnek mondhatjuk.

Ős-Sziget, ahonnan mindenkinek van egy jó sztorija

A Sziget Fesztivál évtizedek óta baráti társaságok közös emlékeinek őrzője, és minden milleniál tudja, hogy a „Hozd el anyádat is!” csak egyet jelenthet. Mégis két pártra szakadunk ez ügyben: vannak, akik imádják, és vannak, akik utálják. Az imádók a fellépőket, a változatosságot, a nemzetközi vájbokat és a régi szép időkbe reptető ősélményeket méltatják, az utálók a tömeget, a drágaságot, a zajt és a világvégi helyszínt hibáztatják.

Én meg Viktort, az akkori szerelmemet, akiért fél vesémet, tüdőmet és a komplett jövőmet is odaadtam volna, de volt pofája a nagyréten összejönni az egyik közös ismerősünkkel – aki azóta feleség státuszra váltott, és szerencsére nagyon boldogok. Ja, Viktornak fogalma se volt, hogy mennyire odavagyok érte, de attól még hogy képzelte, de komolyan?!

Linda azonban egészen másféle emlékekkel gazdagodott a Szigeten. A mostanra háromgyerekes, konzervatív életet élő anyuka ugyanis egyszer régen a dark metál vonalon nyomult, és kis barátai társaságában gyakran ment eltávra a Hajógyári-szigetre.

„Az egyik évben hetekig tervezgettünk, hogy fogjuk bevinni a dugipiát. Komplett vészforgatókönyvünk és alternatív útvonalaink voltak. Meg persze gyomorgörcsünk, hogy mi lesz, ha lebukunk.

Minden idegeskedésünk ellenére a misszió sikeres volt, így aztán elvermeltük a házi páleszt, felállítottuk a sátrat, majd megállapítottuk, hogy a piamennyiségből akár illegális kocsmát is nyithatnánk, polifoamra, hálózsákra és más úri huncutságokra azonban egyikünk se gondolt. A problémát végül néhány tucat összekalapozott Pesti Est mentette meg, amivel legalább alulról szigetelni tudtuk a sátrat” – meséli. 

A sátorral Alíznak is akadt gondja:

„Tizenöt-tizenhat évesen a baráti körrel rengeteget jártunk fesztiválozni, mindig szigorúan sátorral. Az is természetes volt, hogy olykor négyen alszunk egy kétszemélyes sátorban, amit persze mindig este állítottunk fel, mikor már ittunk is. Tudod, amikor már fogalmad sincs arról, hol lesz reggel árnyék, mikor süt majd telibe a nap, de mindegy is, mert csak gyorsan meg akarsz lenni vele, mert bulizni KELL” – mondja. – „Akkoriban derékig érő hajam volt. Egy éjjel – már nem szomjasan – félálomban hallottam, ahogy a többiek is jönnek aludni, és óriási mókának tartják, hogy kiszámolják, melyik sátrat fogják megjelölni a vizeletükkel. Hirtelen újra aludtam, és azt álmodtam, hogy esik az eső. Reggel persze arra ébredtünk, hogy atommeleg és iszonyú húgyszag van. Kimásztam a sátorból, de a szag követett mindenhova. Gondolom, a többit ti is ki tudjátok találni.”

Jócskán akad azonban, aki egy-egy fesztiválon nem elvesztette, hanem végre megtalálta a barátait. Így volt ezzel Márti is, aki egy zúzós metálkoncerten nagyon vágyott volna az első sorba, csak nem volt kivel. Éppen ezt panaszolta, amikor

két – akkor még teljesen – ismeretlen arc megragadta, és elcipelték magukkal a buli közepébe, hogy aztán egy életen át fogják a kezét, legyen szó esküvőről, szülésről vagy kisebb-nagyobb tragédiákról.

Vidéki fesztiválok, sziasztok!

A már meghatározónak számító Művészetek Völgye, a SZIN, a SopronFest, a BalatonSound mind a kétezres években indultak be vagy kaptak erőre, hogy napjainkban már a nyári időszak jelzőbólyái legyenek. A hőskorban azonban ezek a fesztiválok apró, családias hangulatú, itt-ott hiányosságokkal küzdő, de imádnivaló rendezvények voltak, amikre jó visszaemlékezni.

Győriként nekem a MediaWave volt a minden, ahova sosem volt pénzünk rá, de azért mindig bejutottunk valahogy. Ehhez, mondjuk Attila barátom is kellett, aki mindenkit ismert, így aztán tizenéves koromban gyakran ittam VBK-t olyan, akkoriban még feltörekvőben lévő, ma már elismert és méltán népszerű zenészóriásokkal, akikről majd a gyerekeimnek is mesélni fogok. (Majd ha elmúltam negyvenöt, nyilván.)

Eszter például jelen volt a Magna Cum Laude egyik első buliján is:

„Senki se tudta, kik ők, és nem volt se nagyszínpad, se nagy hírverés. Voltunk vagy kilencen, és fogalmunk sem volt a szövegekről. De azt már akkor is látni lehetett, hogy ezek a fiúk sokra viszik majd. És így lett” – meséli.

Dalma fesztiválmemoárja pedig a Fishingen indult annak idején.

„Ez volt az első fesztivál, ahova elengedtek a szüleim, így ott voltam már az első évektől kezdve. Bár szerintem most is nagyon klassz happening, akkor még egészen más volt a miliő, kábé három színpad, és nagyon kicsi, nagyon otthonos volt az egész. De valószínűleg az is hozzátesz a kedves és egyben tragikomikus élményekhez, hogy tizenöt voltam, ehhez mérhető anyagi tudatossággal (tehát zéró), vakmerőséggel és szabadságvággyal. Így általában az első napon elköltöttem minden pénzem, a többin meg nélkülöztem, és a koliszabályok alapján próbáltam túlélni” – kezd bele. – „Így történt az az ikonikus eset, amit a barátaim a mai napig a szememre hánynak, hogy

a fesztivál első napján vettem egy nagy croissant, és mivel nem volt párnám, két napig azon aludtam.

Aztán a harmadik nap jött egy óriási eső, elázott a sátor és a croissant is… Viszont mivel addigra már tényleg nagyon éhes voltam, kitettem a stégre, megszárítottam és megettem. Sorry Not Sorry.”

És ha bírod még nevetéssel, akkor azt is elmeséli, hogy mi történt pár évvel később. A helyszín persze ugyanaz.

„Egyszer Nemjuci ágyában, Nemjuci mellett ébredtem. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. (A félreértések elkerülése végett, nem történt köztünk semmi Jucival.) Mindenesetre nem akadt ki, strandoltunk egyet, ettünk egy lángost, és elváltak útjaink. Nagyjából tíz évvel később, amikor már újságíró voltam, elküldtek hozzá interjúzni, ő pedig végig azon morfondírozott, honnan vagyok olyan ismerős… Én meg csak lapítottam” – mondja Dalma, én pedig majd megszakadok a röhögéstől. Ettől még persze együtt is érzek vele. Különösen akkor, amikor összefoglalja mindazt, amit a fesztiválok egy kicsit mindannyiunknak jelentenek.

„A furcsa étkezési és alvási szokásokon kívül velem marad az, hogy milyen szép szerelmeim szövődtek hajnali órákban a stégeken, megrészegülve a Kispál koncerttől, hogy milyen barátságok szövődtek azért, mert valakinek beázott a sátra, és sokan osztoztunk az egyetlen vízhatlanon. Hogy – ahogy Beck Zoli énekli –, hányszor éltem át: »énekelj úgy, ahogy az első sorban, számolj foltokat utána«. Jaj, olyan szép időszak volt! Most, hogy leírtam ezeket, a hatalmába is kerített a keserédes nosztalgia.”

Forrás: ITT 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ GeorgePeters

Z. Kocsis Blanka