Miklya Luzsányi Mónika cikkei

Révész Margit a magyar gyógypedagógia egyik úttörője volt. Már a 20. század elején szanatóriumot hozott létre Zugligetben a sajátos nevelési igényű – akkoriban „idegesnek” vagy „ideggyengének” nevezett – gyermekek számára, ahol forradalmian új módszereket alkalmazott.

Már az is kuriózumnak számított a 20. század elején, hogy a férj és a feleség is festőművész legyen, ráadásul mindketten korszakalkotó életművet hozzanak létre. Az pedig még ritkább az alkotói házaspárok körében, hogy rivalizálás nélkül, egymást támogatva, valódi partnerként éljenek és dolgozzanak. S ha lehet még fokozni: Galimbertiék szerelme is egészen különleges volt. Nemcsak műveikkel előzték meg a korukat, hanem azzal is, ahogyan éltek és gondolkodtak.

Tizenöt évig szolgált a kannibál törzsek között Molnár Mária magyar diakonissza (azaz egyházi kötelékben lelki gondozást, illetve szociális, nevelői munkát, betegápolást hivatásszerűen végző nővér), aki végül mártírhalált halt. És nem. Nem a bennszülöttek falták fel.

Don Carlos, a spanyol infáns valóban létezett, de egészen másmilyen volt, mint amilyennek a színpadon látjuk. Nem volt hősszerelmes vagy szabadsághős, csupán egy belterjes királyi család sérült tagja.

Esett a havas eső 1848. március 15-én, de sem az eső, sem a hideg nem tudta kioltani a forradalmi lángot a márciusi ifjak szívében. És a szerelmet sem. Mert bizony ezen a napon több szerelem is fellángolt vagy megpecsételődött.