Szenteste előtt pár nappal csörög a telefon. Nagymamát kórházba vitték, elesett, eltört a csontja. A milyensütitsütök gondolat súlyát vesztette hirtelen. Mindent félredobva pattanunk a vonatra. Futás a kórterembe, az ablak melletti ágyon fekszik Mamika. Pici, halovány teste szinte elvész a fehérségben. Már jön is az ápoló, készíti elő a műtétre. Néhány percet kapunk. Nyugtatjuk, ő miattunk aggódik. Ígérjük, hogy megvárjuk. Fogjuk a kezét, rövidre vágott, vékony hajszálait simítjuk el a homlokán. Mosolyog. Kijelenti, hogy ő egy hős. 

Másnap viccelődik, és gyermekien beismeri, zöldeket beszél. Egész nap olyan izgatott állapotban van, mintha csak az esküvőjére készülne. Valami nagy dolog előtt áll. Búcsúzáskor teljes erejével szorítja a kezemet, nem engedi el. Szavakkal nem mondja, de a mozdulataival kérlel, könyörög. Arcán pánikszerű félelem jelenik meg.

Nem találkoztam még a halállal, mégis elsőre felismertem. Mamika megérezte. Tudta, ott van már a szobában.

Elfogta a rettegés, hogy egyedül marad vele kettesben. Élni szeretett volna még. A kórházból való távozásunk előtt az utolsó szava ez volt: szeretlek. Integetett. Akik ismerték, mindig azt mondták rá, áldott lélek. Nem tudom, mit jelent pontosan a jóság, de belőle ez áradt. Mindig nyugalom volt körülötte. A szeretet szülöttje volt, úgy hiszem.

A következő napon már máshol járt. Valahol emlékei sűrű erdejében. Rendet rakott magában. Elfáradt a munkában. Estére megpihent, csak ziháló mellkasa árulta el, hogy még itt van. Lassan csendesedett. Az ágya köré gyűltünk, halkan figyeltük őt, miközben a kezét már megfogta a halál, és vezette az úton. Nem siettek, inkább andalogtak. Komótosan haladtak előre. Nem lehetett már megfordulni, letérni. Egyszer csak megérkeztek. Minden olyan üressé vált... egy pontba sűrűsödve. Pár óra múlva karácsony napja, a szeretet ünnepe. Mamika így ünnepelt.

A haláltól félünk egész életünkben. Mindent megteszünk azért, hogy ne találkozzunk vele. Pedig maga a halál nem is félelmetes. A félelem az, amikor valami ismeretlen, kiszámíthatatlan, hogy nem tudjuk kontrollálni, kicsúszik az irányítás a kezünk közül. Talán, ha megadnánk neki magunkat, más lenne az élet is.

Lehet, hogy akkor élnénk igazán, ha a halált is magunkba engednénk, nem pedig távol tartanánk, és úgy tennénk, mintha nem létezne.

Pötyögök a laptop felett, kinézek a konyhaablakon. A lakás melletti folyosón a szomszéd néni lassú léptekkel szinte csoszogva halad el. Alacsony termete, görnyedt háta, arcának vonásai Mamikára emlékeztetnek. A szemem sarkában gyűlnek a könnyek, közben mosolygok. Hiszem azt, hogy törékeny lelke békésen pihen valahol.

Gajdács Réka