Hamar pokollá vált a tündérmese – Farida, az utolsó előtti egyiptomi királyné felkavaró története

–

Farida és az ifjú király

Farida, az utolsó előtti egyiptomi királyné története valóban úgy kezdődött el, mint egy tündérmese. A lány édesanyja az anyakirálynő, Nazli Sabri udvarába tartozott, és Farida, akit ekkor még Safinaz Zulficarnak hívtak, gyakran elkísérte édesanyját az udvarba. 1937-ben egy londoni úton találkozott először jövendőbeli férjével, aki fiatal kora ellenére (ekkor még csak 17 éves volt) az előző évben Egyiptom királyává lett. Farida mindösszesen 15 éves volt ekkor, és ha hihetünk Fárúk király visszaemlékezéseinek, Farúk első pillantásra beleszeretett a nemesi származású lányba.

Az események gyorsan felpörögtek, bár intő jelek akadtak bőven. Például az, hogy Fárúk anyja szinte kerítőnőként járt közben a fia érdekében. Többek között még a házasságkötés előtt kikényszerítette a lány szüleiből, hogy engedjék el Safinazát egy St. Moritz-i nyaralásra. A szülők tiltakozást azzal rázta le, hogy ez királyi parancs. Egy svájci nyaralás elsőre nem tűnik olyan tragikusnak, azonban a kor erkölcsi viszonyait ismerve, igencsak sok veszélyt rejtett egy ilyen út a kamaszlány jóhírét illetően, főként a muszlim világban. Szerencsére (vagy nem, ez majd kiderül), Fárúk elvette Safinazt, így a nő jóhírén nem esett csorba.

A macsó herceg

A jövendőbeli anyóstól eltekintve is akadtak problémák, például éppen az ifjú király személyiségében. Sir Miles Lampson, a brit főbiztos 1937-ben a Külügyminisztériumnak küldött jelentésében úgy jellemezte őt, hogy „műveletlen, lusta, hazug, szeszélyes, felelőtlen és hiú, bár gyors felszínes intelligenciával és bájos modorral rendelkezik”.

Fárúk egyébként tényleg képes volt mindenkit elbájolni, és már hercegként is igen közkedvelt volt a nép körében. Ezt sármos megjelenésén és lehengerlő stílusán túl annak is köszönhette, hogy nem vetette meg az élet örömeit. 

Szerencsejáték-mániája is közismert volt, nem állt fel addig a kártyaasztaltól, amíg jól meg nem kopasztotta az ellenfeleit. Hogy miért volt emiatt közkedvelt? Mert leginkább bankárokat kopasztott meg, akik vagy maguk is britek voltak, vagy kiszolgálták a gyarmatosítókat, így a függőségét egyfajta nemzeti hőstettként tüntette fel.

„Ezek a bankárok azok, akik kifosztották Egyiptomot nagyapánk, Iszmail király idejében. Csak visszaveszem, ami nekünk jár” – hangoztatta nemegyszer, visszaemlékezéseiben pedig így ír kicsapongásairól:

„Soha nem tettem úgy, mintha szent lennék, szerettem belevetni magam az élet jó dolgaiba. De melyik ember az, aki évi 100 000 font jövedelemmel, fiatalságának életerejével ne élvezné a jó ételeket és a jó társaságot, ha tehetné?”

A kártyát igen komolyan vette, parti közben nem lehetett megzavarni. Ám amint befejezték a néha napokig tartó kártyacsatát, jöttek a nők. A király egyik unokaöccse úgy emlékezett vissza ezekre az estékre, hogy Fárúk képtelen volt egyetlen nőnek is ellenállni, aki valamilyen módon jelezte a vonzódását hozzá. És futott azok után is, akik semmi ilyesmit nem jeleztek, csak egyszerűen szemet vetett rájuk az ifjú király.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

A Saint Moritz-i nyaraláson kérte meg (ekkor még nem hivatalosan) Fárúk Safinaz kezét, ám a lány nem mondott azonnal igent. Azzal védekezett, hogy az apja jóváhagyását ki kell kérnie, ami egyébként teljesen bevett dolog volt akkoriban. Az apja azonban nem volt túl boldog a lánykérést illetően, mert úgy vélte, egy királyné élete igen nehéz, és nem ilyen sorsot szánt a lányának, hanem boldogságot.

Természetesen az apa elutasítását Fárúk is megtudta, és nemes egyszerűséggel elraboltatta a lány apját. Papírforma szerint vendégségbe hívta, de valójában fogva tartotta a palotájában, és azzal fenyegette meg, hogy pokollá teszi az életét, ha nem adja hozzá a lányát.

Ha viszont elveheti a lányt, akkor magas rangot és a velejáró busás jövedelmet kap a jövendőbeli após. Az apának nem sok választása maradt. Ráadásul a lányának sem mondhatta el, mi történt, ha nem akarta, hogy egy „véletlen baleset” érje záros határidőn belül.

A hivatalos lánykérés Safinaz 16. születésnapján történt meg, amire egy milliókat érő Alfa Rómeóval érkezett meg a király. Egy káprázatos gyémántgyűrű mellé egy 50 ezer dolláros csekket is kapott eljegyzési ajándékként a menyasszony. Ám a legnagyobb ajándék a királyi név volt, a Farida, amivel Farúk mintegy beválasztotta a családba, melynek tagjai csak f-kezdőbetűs nevekkel rendelkezhettek. (A Farida név jelentése: az egyetlen.)

Mindezek után ki tudna ellenállni Egyiptom ifjú uralkodójának, főleg ha mindösszesen 16 éves? Senki. Vagy kevesen. Így Farida is igent mondott, s valószínűleg ez volt élete legrosszabb döntése, már amennyire szabad akaratából hozhatta. 

A királyné „megbocsáthatatlan bűne”

Az esküvő valóban mesés volt, de Farida már ekkor érezte, hogy baj van. A kívülről önmagát modernnek és felvilágosultnak mutató király a négy fal között képtelen volt kilépni patriarchális szerepéből. Annak ellenére, hogy a király szerelmesnek mondta magát, és kezdetben csodás ajándékokkal halmozta el a fiatalasszonyt, lényegében semmibe vette a feleségét. A véleménykülönbséget nem tűrte, ha Farida csak egy gesztussal is jelezte, hogy másként látja a dolgokat, vagy mást szeretne, mint a férje, Fárúk azonnal dühbe gurult. Egy ilyen alkalommal már az itáliai nászútjukon megütötte Faridát.

A helyzet kicsit javult, amikor a királyné teherbe esett. Az orvosok és a királyi próféták egyöntetűen azt állították, hogy a gyermek fiú lesz. Fárúk tombolt az örömtől. És tombolt akkor is, amikor Farida egy kislánynak adott életet.

A haragja gyűlöletbe csapott át, amikor a felesége másodszorra is leányt szült. Meg volt győződve róla, hogy Farida megátalkodottságból nem szül neki fiú utódot, és a lányok születését személye elleni támadásnak tekintette.

A helyzeten csak rontott az anyós, aki nemhogy együttérzést nem mutatott a szerencsétlen nő iránt, hanem ott szapulta a királynét, ahol csak tudta. Állítólag az anyakirályné terjesztette el azt a pletykát is, hogy Faridának szeretője volt. Pedig akkor még ez csak a királyra volt igaz, amit a férfi nem is titkolt. Olyannyira nem, hogy a szexuális aktusai után rendre felébresztette a feleségét, és részletesen beszámolt az eseményekről. Egy idő után a hivatalos fogadásokra is elvitte a szeretőit, s az udvari etikettet megsértve maga mellé, vagy a legprominensebb vendég mellé ültette őket, csak hogy megalázhassa a feleségét. 

Végezetül a járandóságait is „felfüggesztette”, pedig Faridának mint Egyiptom királynéjának komoly apanázs járt az államkasszából. Ám Fárúk véleménye szerint a királyné nem végzi jól, sőt, egyenesen szabotálja királynéi kötelességét, nevezetesen azt, hogy fiú utódot hozzon a világra. 

Betelt a pohár

A lányai visszaemlékezése szerint Farida mindezek ellenére szerette bántalmazó férjét, és ragaszkodott hozzá. Ám a folyamatos megaláztatások miatt valószínűleg betelt nála a pohár, és az udvari festő, a brit Simon Elwes karjai között keresett vigaszt. A kapcsolatnak hamar híre ment, a férfinak menekülnie kellett Egyiptomból, mert Fárúk meg akarta öletni. Amikor kiderült, hogy Farida ismét terhes, azonnal kijelentették, hogy a gyerek a festőtől van, és ha fiú is lenne, akkor sem örökölhetné a trónt.

Azonban Farida harmadszorra is kislányt szült. Ekkor a király minden kontrollt elveszítve, megfenyegette az asszonyt, hogy meg fogja mérgeztetni. Farida komolyan vette a fenyegetést, aminek következtében nem mert enni. Csak olyan palackozott vizet ivott, amelyet előtte nyitottak ki, hogy elejét vegye a mérgezésnek. Világossá vált számára, hogy ez nem mehet így tovább, ezért felajánlotta férjének, hogy az váljon el tőle. Ám Fárúk gúnyosan válaszolt:

„Az a szokás, hogy a király felesége csak koporsóban hagyja el a palotát.”

Talán a Fatima hercegnő iránti reménytelen szerelme indította a királyt arra, hogy végül beleegyezett a válásba, amit 1948. november 17-én ki is mondtak. A király elvette Faridától a nászajándékba kapott palotáját, és egy vidéki kúriába száműzte a lányaival. 

A végzet ereje

Ám a sors visszafizetett neki mindent kamatostul.

Fárúk újraházasodott, fia is született, ám ezután az egyiptomi kormány lemondásra kényszerítette, és 1952-ben száműzte az országból. Második felesége közel sem volt olyan türelmes, mint Farida, 1954-ben elvált az egyre inkább megvadult exkirálytól, aki féktelen tivornyákban élte ki a koronája elvesztése miatt érzett fájdalmát. Fárúkkal valószínűleg ez a hedonizmus végzett. 1965-ben halt meg Rómában, nem sokkal 45. születésnapja után, miután összeesett egy étteremben, ahol egy 22 éves szőke nőt vendégelt meg egy éjféli vacsorán. Holttestét azonban nem boncolták fel, és elterjedt az a feltételezés is, hogy valójában a CIA mérgeztette meg. Ha ez igaz, akkor Fárúk úgy halt meg, ahogyan Faridát akarta megöletni.

Kevesen mentek el a temetésére, ám Farida ott volt a lányaival, és koszorút is vitt a volt férje sírjára.

Ezután az asszonynak adatott még néhány boldog évtized. Mindig is szeretett volna festeni, hiszen egyik nagybátyja neves festőművész volt, s feltételezhetően egykori szerelmét is úgy ismerte meg, hogy festészeti órákat vett tőle. Fárúk halála után Farida csak a lányainak, és a festészetnek élt, és sikeres kiállításokat rendezett műveiből az Egyesült Államokban és Európában. A nyolcvanas években leukémiát diagnosztizáltak nála, Kairóban hunyt el, 1988. október 16-án, 67 évesen.

Források: egyptindependent.com, tripsided.com, historytoday.com, alarabiya.net

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ United States Library of Congress's Prints and Photographs division

Miklya Luzsányi Mónika