Kínos csönd és kényszeres szövegelés – Szakember segít megérteni, mi áll a hátterükben

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Nemrég volt egy olyan élményem valakivel, hogy egy egész napot eltöltöttünk, elképesztően jókat beszélgettünk, de hosszú percek, sőt, akár félórák is elteltek úgy, hogy nem szólaltunk meg. És egyáltalán nem érezte egyikünk sem a késztetést, hogy megszólaljunk csak azért, mert kínos a csönd. Egyszerűen nem volt semmi kellemetlen a némaságban. Egyszeriben felismertem ennek a jelentőségét, mert ez egyáltalán nem működik akárkivel. Te hogy érzed magad, ha valakivel beszélgetve hirtelen csend áll be? 

Kazimir Ágnes: Pályám legelején, amikor pszichodráma csoportba kezdtem járni, körbeültünk, és… hallgattunk. Hallgatott a vezető is. Tizenhat ember csendje minden érzékszervemben egyre hangosabban dobolni kezdett, végül nagyon remegő hangon, kicsit félve, de indulatosan megszólaltam, kifejezve, hogy ezt én nem értem, nem bírom tovább. Volt, aki csúnyán nézett, és azt mondta, hogy márpedig ő élvezte a csendet, volt, aki megkönnyebbülten felsóhajtva csatlakozott hozzám, volt, aki mondta, hogy legalább átgondolta a napját. Annyiféle reakció volt, ahány ember. Kiderült, hogy ami nekem rossz, az másnak azért még jó lehet. Ott indult el az a hosszú folyamat, amit végigjárva ma már nem félek a csendtől.

Megértettem, hogy a csend beszédes, csak meg kell tanulni érteni a hangját. 

Sz. A. E./WMN: Ha nem is félsz a csendtől, de érzel néha kényszert, hogy mondj valamit? 

K. Á.: A fentiek miatt nem érzek ilyesfajta kényszert. Ha terápián ül be a csend, legfeljebb megkérdezem a hirtelen elhallgatót, hogy most mi történik benne, mire gondol, mit érez. Én is szoktam időnként elhallgatni, olyankor elgondolkozom a hallottakon, vagy egyszerűen csak kiszállok a helyzetből, mert meguntam, elfáradtam, elég volt. Ezt a luxust elég régóta meg szoktam engedni magamnak. 

Sz. A. E./WMN: Jó, de te akár simán el is alszol, miközben beszélek hozzád! Egyszer csak látom, hogy leragad a szemed…

K. Á.: Tudom, szánom-bánom, de van az a szint, amikor már a testem ránt ki a pillanatból, hogy itt az ideje kicsit lekapcsolni. 

Sz. A. E./WMN: Nyilván nem a legjobb ötlet azután mesélni neked valami hosszabbat, miután lenyomtál több órányi terápiás ülést. Na de visszatérve a beszédkényszerre. Vajon mi lehet a hátterében? 

K. Á.: Nem pontosan értem, miért nevezed azt kényszernek, aminek a megértése, megváltoztatása rajtad múlik!? Sokkal komplexebb és nehezebb megérteni azt, hogy miért olyan fontos számomra az a személy, hogy azt érezzem, nekem kell a segítségére sietnem. Miért pont ott lesz csend, ahol, miről beszéltünk épp, mit fordítunk át kimondás helyett elhallgatásba? Ki hogyan reagál a csendre? Az elhallgató és a hallgatóság viselkedése hogyan változik meg a beálló csend hatására? Inkább ezeket a kérdéseket volna jó megvizsgálni, mint a saját cselekvési kényszerünket reflexből üzembe helyezni. Minden mögött ott áll valami. A saját reflexeink gyorsabban bemozdulnak, minthogy ténylegesen át tudnánk gondolni, mi történik épp, és miért úgy, ahogy. Sokan úgy élik meg, hogy ha csend áll be, akkor biztos unalmasak vagyunk, vagy azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég érdekesek vagy épp érdeklődőek.

Van, aki azt érzi ilyenkor, hogy a másik biztos feszeng, ezért segíteni kell rajta. Akárhogy is, de olyasmit csinálunk ilyenkor, ami nem belőlünk fakad, és ez az őszintétlenség újabb feszültségeket szülhet, ami legalább olyan kellemetlen, mint a csend.

Sz. A. E./WMN: Szerinted miben különböznek azok, akik komfortosak a csendben és azok, akik kényszeresen beszélnek? 

K. Á.: Utóbbiak, mint minden és mindenki, sokfélék. Van, aki azért beszél, mert fél a csendtől. Ha ő beszél, azt érzi, hogy övé a kontroll, aminek elvesztésétől esetleg fél. Ezért lehet, hogy valaki például megfelelni akarásból beszél, mert azt érzi, hogy mindent neki kell megoldani, de beszélhet pusztán azért is, mert a többiekhez képest a beszéd számára biztonságot, fölényt jelent, és beszélhet azért is, mert fél a csendtől. 

Sz. A. E./WMN: Nekem van olyan ismerősöm, aki látványosan sokat beszél, és ha beáll a csend, azonnal szóvicceket kezd gyártani, vagy az időjárásról kezdeményez diskurzust. Beszélgettünk erről, és mesélte, hogy egykeként nőtt fel, ezért mindig rászóltak, hogy ne énekeljen, játsszon hangosan, ne hallgasson hangosan zenét, halkítsa le a filmet, így az az alapélménye, hogy rátelepedett az életére a magány és a csend. Azóta, ha egyedül van, mindig megy a tévé a háttérben és ha társaságban hirtelen csend lesz, azonnal rájön a kényszeres beszéd.

K. Á.: Ezért is mondom, hogy kismillió dolog húzódhat a háttérben. Van, akinél pont az ellenkezője, a folytonos nyüzsgés váltja ki azt, hogy nem tud mit kezdeni a csenddel. Van, akinél meg az egésznek semmi köze nincs semmi ilyesmihez, hanem a megfelelni akarás vagy az önértékelés van olyan szinten, hogy ez ilyen módon kivetül a társasági viselkedésére is. 

Sz. A. E./WMN: Olyan is van, aki teljesen máshogy viselkedik különböző társaságokban. Megfigyeltem, hogy a családi eseményeken én és az unokatestvéreim elkezdünk teljesen egyforma hangszínen, hangmagasságon affektálni. 

K. Á.: Ez a teljes azonosulás… Ebben te például egészen mesteri tudtál lenni mindig. Bárkinek képes voltál felvenni a zsargonját, a hanglejtését, a gesztusait. 

Sz. A. E./WMN: Igen, és te mindig piszkáltál is azért, hogy beszéljek már a természetes hangomon. 

K. Á.: Hát persze, mert látványos volt, ahogy küllemben, ízlésben, és igen, hangban is teljesen összeolvadtál az aktuális barátaiddal. 

Sz. A. E./WMN: Az tuti, hogy egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az, aki én vagyok, ugyanolyan fontos. Mindenkit izgalmasabbnak, érdekesebbnek láttam magamnál. Mára felismertem ezt, és pontosan tudom, mik triggerelnek, miktől mozdulnak be nálam ezek a mechanizmusok. Hasonló tőről fakadnak, mint amikor a hirtelen csendben nekiállok „hoppmesterkedni”. De már ezt is sokkal kevesebbet csinálom, mióta megtapasztaltam, hogy lehet élni vígan enélkül is. 

K. Á.: Bizony mindig nagy hatású élmény, amikor kiderül egy számunkra terhes szokásunkról, hogy anélkül is tovább forog a Föld. 

Sz. A. E./WMN: Mit gondolsz a „small talk”-ról! Tudod, ahogy az angolszász kultúrában ott a „How do you do?” (azaz „Hogy vagy?”), amire a visszakérdezés a bevett válasz. Ezek azok a helyzetek, amikor nem igazán várunk választ a kérdésre, felületes köröket futunk a jó viszony látszatának fenntartása érdekében. Míg az amerikaiak vagy a britek tökélyre fejlesztették ezt a műfajt, például a skandináv országokban gyakorlatilag nem létezik. Mi lehet szerinted ennek az oka? 

K. Á.: A small talk, vagyis a felszínes csevegés is lehet sokféle. Ha egy How do you do? -ra elkezdenéd mondani, valójában hogy vagy, simán lehet, hogy messzire futna a kérdező. Nem mindenki bír megnyílni, és sokan azt sem viselik jól, ha más megnyílik előttük. Ha egy magyart kérdezel a hogylétéről, komoly esély van rá, hogy hosszas panaszkodásba, vagy minimum legyintéssel tarkított sóhajtozásba kezd. A „Hogy vagy?” kérdésre adott válaszaink őszinteségéből kiderül, mennyire valódi is az a kapcsolat. Talán épp ezért alakult ki ez a bármikor, bármilyen helyzetben jól működő oda-vissza kérdezés, hogy áthidalják ezt a problémát, mert egyik oldalról sem kell őszinteséget színlelni. Még ez is tisztább sor, mint az, hogy csak azért kérdezzük a másikat, hogy ne legyen csönd, vagy hogy érdeklődőnek gondoljon minket a másik, miközben amúgy a legkevésbé sem érdekel, mi van vele.  

Sz. A. E./WMN: Azon agyalok, hogy akkor ez az egész – mármint a beszélgetés gördülékenysége, őszintesége – sokkal jobban múlik rajtam, mint a másikon, nem? 

K. Á.: Légy erős, igen, rajtad múlik! Egy autonóm, önmagát ismerő és elfogadó ember képes komplexen gondolkodni, érezni és dönteni is. Ha nem érzed magad komfortosan, azt kell megértened, és utánamenni, hogy mi az oka. Mindig az okot kell megszüntetni. Mert a csend és az attól való szorongás nem ok, hanem tünet. Szóval

ha beszélgetsz valakivel, akivel nem jó, és ezt te meg is állapítod magadban, akkor ott a kezedben a döntés. Csendben maradhatsz, vagy mondhatod, hogy »ne haragudj, mennem kell«. 

Sz. A. E./WMN: Jaj, egyszer egyébként csináltam ilyet! Oviból hazafelé ültem a buszon, és tudod, hogy ezek a negyedórák egyedül – az ovi és az irodába érkezés között –, igazi kincsek a napjaimban. Erre leült mellém egy ismerős anyuka: mennyire örül, hogy lát, végre tudunk beszélgetni. Én pedig megmondtam neki, hogy bocsánat, de dolgom van, és nem beszélgettem vele. Igaz, úgy tettem, mint aki dolgozik, nem vallottam be, hogy csak üvöltetni szeretném a zenét, és kicsit nem szólni senkihez. Nekem ez óriási lépés volt, és rettenetesen felszabadító, mert amúgy rendszeresen teltek akkor a napjaim úgy, hogy a buszra szállva hasonló szitukban beáldoztam azt az összesen negyedórát, amit egy egész napból egyedül tölthettem.  

K. Á.: Mindig mondom, hogy akarata ellenére senkit nem lehet megmenteni. Ha te nem húzod ki magad egy kellemetlen helyzetből ilyen-olyan okokból, reflexekből kifolyólag, akkor benne ragadsz, és hiába leszel mérges a másik emberre, aki elvette tőled a negyedórádat, igazából te adtál neki teret. Tudom, nagyon nehéz ez, nekem sem ment egyik napról a másikra. De érdemes átgondolni, mi a rosszabb. A csend, vagy az erőltetett, sekélyes beszélgetés. A szófosás, vagy egy kevésbé gördülékeny, de legalább valódi eszmecsere? A fantáziánkban minden sokkal rosszabbnak, fajsúlyosabbnak tűnhet a csend is, a másik véleménye és elvárása is. Pedig ezeknek valójában nincs tétjük.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Benjavisa

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter