Mit ér megszerezni valamit, ha közben elpusztítod? – Itt a Sárkányok háza 2. évada!

–

A Sárkányok háza második évada nem Királyvárban vagy Sárkánykőn indul, hanem Deresben, a Stark-család székhelyén. A Fal látványa nosztalgikus érzéseket hív a Trónok harca-rajongókban, a „Winter is coming” figyelmeztetés hallatán pedig nagyot dobban a szívünk. A helyszínválasztás ugyanakkor azt is jelzi, a Targaryenek közti rokoni viszálynak az egész kontinensen átívelő következményei vannak, és ha egy birodalom belső stabilitása megrendül, sokkal sérülékenyebbé válik a külső veszélyekkel szemben is (különösen, ha a túloldalon egy zombihadsereg gyülekezik). A jelenet során találkozunk Rhaenyra Targaryen idősebb fiával és egyben örökösével, Jacaerys Velaryonnal (Harry Collett), aki, meg kell mondjam, immáron Robb Starkot idéző erőteljes hercegi kisugárzással bír, és higgadt stílusban, bölcsen tárgyal a Starkokkal, akiknek hűsége, egyenessége egy pillanatra sem kérdéses. 

Eközben Rhaenyra (Emma D’Arcy) lélegzetelállító tájakon, sziklás tengerpartokon gyászol, és keresi másodszülött fia, Lucerys (Elliot Grihault) földi maradványait, hogy valamiféle lezárást kaphasson a lelke.

A nyitó epizód feszültségét mindvégig fokozza, hogy a korábban önuralmat gyakorló, az események eszkalálódása ellen fellépő Rhaenyra – spoiler! – csak a 39. percben szólal meg, és akkor is a bosszú hangján beszél.

A szemet szemért elv – amely korábban egészen manifeszt módon megfogalmazódott, hiszen a félig megvakult Aemond Targaryen, és az anyja, Alicent Hightower (Olivia Cooke) is követelte, hogy Lucerys szemét is vájják ki – továbbra is érvényes, ám a revans és a hatalom iránti vágyon túl, az erőszak intenzívebbé válásához balesetek, félreértések, bagatell hibák sora is hozzájárul, mígnem a pusztítás önfenntartó körforgásában találjuk magunkat. 

Aemond az első évad végén nem szándékosan ölte meg az ifjú herceget, hanem képtelen volt uralni a sárkányát, Vhagart. És bár a sárkánylovaglást vizuális szempontból továbbra sem sikerült megoldani a készítőknek (nagyon gagyin és idétlenül néz ki), maga a sárkány még mindig elgondolkodtató szimbólum. Arról szól, ki képes birtokolni, irányítani, kizárólag nemes célokra, önvédelemre használni egy ekkora erőt, illetve szabályozni a saját érzelmeit. Mert a sárkány lélekállatként kifejezi a gazdájában dúló viharokat is, de a fegyverkezési versenyben is fontos szereplő, gyakorlatilag az atombomba megfelelője. És a nagy kérdés a Trónok harcából is ismerős dilemma: mit ér a győzelem, ha utána csak a csontok és hamu felett uralkodhatsz? Ha csak úgy szerezheted meg, amire vágysz, hogy közben kárt teszel benne? Megéri-e ilyen áron is küzdeni az igazságodért, vagy inkább félreállsz, hogy fennmaradjon az egység, a béke, és feláldozod a személyes ambícióidat?

Persze – ahogy azt pont Matt Smith másik sikersorozatából, a Koronából tudjuk –, minden fegyelmezett uralkodó mellett ott van a háttérben egy impulzív testvér, aki talán helyette is megengedheti magának, hogy problémás legyen, miközben szenved a mellőzöttségtől, elkeseredésében pedig folyamatosan bajt kever, ám néha a piszkos munkát is elvégzi, hogy a hivatalos vezető tündöklését semmi ne árnyékolhassa be.

A másodszülött Aemond Targaryen (Ewan Mitchell) mintha a szintén másodszülött Daemon Targaryen ifjúkori mása lenne, nem véletlen, hogy a nevük is anagramma (a többi szereplő nevének hasonlósága, ismétlődése egyébként a vérfertőző viszonyokat is tükrözi, így ember legyen a talpán, aki követni tudja, kit hogy hívnak, vagy ki kinek a kije).

Daemon továbbra is a sorozat egyik húzókaraktere, és Ryan Condal showrunner azt ígérte egy interjúban, hogy ebben a figurában fognak a legmeglepőbb változások végbemenni. 

Az előző évad legváratlanabb karakterváltozása viszont Ser Criston Cole-t (Fabien Frankel) érintette, aki eleinte a középkori történetek tipikus lovagjának tűnt, alacsony sorból származó, becsületes lelkű, meglehetősen sztereotip romantikus hősnek, de aztán ijesztő torzulás ment végbe a személyiségében. Ser Criston erkölcsisége idén még tovább silányul – az lesz belőle, ami soha nem akart lenni: hatalommal bíró nők ágyasa. Fanatikusan szolgálja a Hightowereket, és Rhaenyra ellen van.

Indulatainak hevessége arra emlékeztet minket, nézőket, hogy csak azt tudod ennyire gyűlölni, akit korábban szerettél. 

Ez áll a két női főszereplő – Alicent és Rhaenyra – dinamikájának középpontjában is, hiszen egykor legjobb barátok voltak, meghitt viszony fűzte őket egymáshoz, ám azóta rengeteg fájdalmat okoztak a másiknak. Ennek ellenére Alicent egyik fia megjegyzi, anyjukkal az a baj, hogy szereti az ellenséget, ami gyengévé teszi. A Vastrónon ülő, néha részegen henyélő, máskor gyerekeket molesztáló II. Aegon Targaryen, illetve az öccse, Aemond, egyre inkább önjáróvá válik, és kezd kicsúszni a nagyapjuk, a Segítő, Otto Hightower, valamint anyjuk, Alicent irányítása alól, ami nem kevés fejtörést okoz az apa-lánya párosnak. Mert természetesen itt is örök kérdés a Trónok harcában már bejáratott motívum: tudjuk, hogy hivatalosan ki a király vagy a királynő, de ki hoz döntéseket valójában?  

Az egyik legnagyobb stratéga a Sárkányok házában is egy olyan szereplő, aki testi adottságait is igyekszik ellensúlyozni a kognitív képességeivel, bár közel sem annyira szerethető, mint Tyrion Lannister (Peter Dinklage). A „Tönklábú”, „Dongalábú” gúnynevekkel is illetett Lord Larys (Matthew Needham) igazi gátlástalan köpönyegforgató, aki a szolgálók gondos megválogatásán (értsd: likvidálásán) keresztül egyre inkább kiterjeszti a hatalmát, és bárki számára fenyegetést jelent akkor is, ha ideig-óráig a szexuális fétisei kielégítésével kordában lehet tartani. A történet számtalanszor igazolja, hogy a tudás hatalom – az információ valójában értékesebb, mint a fizikai erő megléte vagy hiánya. 

A „Sárkányok háza” második évadának nyitó epizódja arra figyelmeztet minket, hogy a veszély gyakran nem onnan érkezik, ahonnan várjuk.

Nem feltétlenül az eget kell kémlelnünk, és azt lesnünk, jön-e sárkány, vagy a tengert, hogy úton van-e Lord Corlys messze földön rettegett flottája. A veszély néha a falainkon belül ólálkodik, patkányként oson a palotában. Az epizód végére pedig eljutunk egy olyan jelenetig, amely a Sophie választása című Meryl Streep-filmet idézi, bár abból a szempontból kevésbé szívettépő, hogy nincs lehetőségünk érdemi kötődést kialakítani a benne szereplőkkel.  

A Sárkányok háza alapvetően komorabb, képi világát, hangulatát tekintve is sötétebb, ha úgy tetszik, humortalanabb, mint a nagy előd, ám van benne némi visszafogottság, talán finomság is, ami a Trónok harcáról nem volt elmondható. Azért továbbra is folyik a vér, normalizálódik az incesztus, a nők arcát beragyogja imádkozás közben a gyertyaláng, a férfiak minden provokációra kardot rántanak, a sárkányok pedig szárnyalnak.

A fókusz itt is elsősorban a karaktereken, illetve a cselszövéseken, diplomáciai mesterkedéseken van (amiket szerintem könnyebb követni, ha tömbösítve, nem heti bontásban nézed a sorozatot), és azok számára, akik akciójelenetekre éhesen ülnek a képernyő elé, ez a hangsúly vontatottá teheti a történetvezetést. 

Ugyanakkor a következő epizódokban minden bizonnyal fel fognak pörögni az események, hiszen a gyerekgyilkosságok még ebben a fantáziavilágban – ahol egyre-másra hullanak a fejek – is kiverik a biztosítékot. És bár a kedvünkért színkódokat kaptak a szembenálló felek, a Zöldek és a Feketék, a szereplők ennél jóval színesebbek, árnyaltabbak. De hogy mostanra az ártatlanságuk maradékát is elvesztették, az egészen biztos. 

Kiemelt képünk forrása: HBO Max

Milanovich Domi