– 

Beszippantva

Van az úgy, hogy az ember lánya egy laza mozdulattal félrelöki a kultúrát, a józan észt, a kifinomult ízlést és a kemény munkával belévert irodalmi klasszikusokat, hogy belevesse magát valami nagyon bűnös élvezetbe. Miközben mérhetetlenül szégyelli magát, amiért olyan jól mulat...

Én legalábbis így jártam annak idején Stephenie Mayer Twilight-sorozatával. Minden adott volt hozzá, hogy ne szeressem, rá se nézzek, gúnyosan kacagva hányjam rá a fittyeket. Először is, távolról sem én, az öregecske, kiábrándult, cinikus, kétgyerekes anyuka vagyok a trilógia célcsoportja. Inkább a saját kamasz lányom. Másodszor örök lázadóként nyilván nem fogok rácsúszni a legfrissebb mainstream tinidilire. Harmadszor ez a könyv egy ponyva. Egy lektűr. Egy jól megírt limonádé.

És mégis... Én voltam a legjobban megdöbbenve, amikor azon kaptam magam, hogy az első oldaltól fogva rabul ejtett. Legutoljára akkor szippantott be ennyire könyv, amikor kijöttek a Harry Potter-regények, és én hetekig nem láttam, nem hallottam semmit, szokásomtól eltérően elkéstem mindenhonnan, mert nem bírtam időben abbahagyni az olvasást, és másról sem tudtam beszélni, csak a kis varázslótanonc legfrissebb kalandjáról.

 Fülig szerelmesen

Hasonlóképp jártam a Bella-Edward lamúr olvasása közben. Először csak nem tudtam letenni, muszáj volt még pár oldalt, még egy utolsó utáni fejezetet lenyomnom. Aztán azon kaptam magam, hogy szerelmes lettem. Nem egy konkrét valakibe, hanem csak úgy, bele a vakvilágba, senkibe és mindenkibe. Két méterrel lebegtem a föld felett, rózsaszín szemüvegen keresztül szemléltem a környékbeli kutyaszaros, macskapisis utcákat, ábrándosan tekintgettem bárkire, aki szembe jött velem, legyen az a Kolosy téri piac morózus hentese, a csoszogó vizslás öregúr vagy az undok postáskisasszony. Tényleg olyan lettem, mint legmasszívabb bakfiskorom leglilább korszakában: egy totál szédült, hibbant tyúk. Mindezt két kisgyerekes, harmincas anyaként.

 csók

Twilight-függők titkos klubja

Úgyhogy amikor konstatáltam magamon ezeket a teljesen ijesztő tüneteket, elkezdtem körbeérdeklődni a hasonszőrű ismerősöktől. Az egyik (negyvenes szintén mutter) bevallotta, annyira rajongója lett a könyvnek, hogy a férje megfenyegette: vagy gyorsan kiolvassa és lapoznak, vagy kénytelen lesz elválni, mert a szívecskésre gúvadt tekintetű, tiniálmokat szövögető feleségét már rossz volt néznie. A másik (harmincas, sprőd, cinikus szingli) kicsit könnyebb helyzetben volt, úgyhogy négyszer egymás után olvasta ki a trilógiát, a szünetekben egy kis Twilight-filmmel lazítva a műsort. Időközben pedig nyilván minden fickót kikosarazott, nyilván, hiszen egyik sem volt olyan, mint a hősszerelmes Edward.

Apakomplexus de lux

Vajon mi lehet a titka a vámpíros sztorinak, hogy még a legszőrösebb, legkérgesebb, rég kiábrándult női szívekből is lágyan reszkető puncspudingot képes varázsolni? A környezetem és magam kíméletlen elemzése után végül két dologra jöttem rá. Egy: hiába temetjük be magunkat vastagon óbégató kisgyerekekkel, többéves házasságokkal, soha ki nem fogyó szennyeskosarakkal, a mindennapi verklivel, a szívünk legmélyén mindig is romantikára vágyakozó tinilányok maradunk. Kettő: a legfőbb álma egy olyan pasi, aki kifinomult, figyelmes, gazdag és ellenállhatatlanul jóképű. Aki feltétel nélkül, minden körülmények között szeret, ahogy az illata miatt Edward Bellát. Akinek a leghőbb vágya, hogy vigyázzon ránk, megóvva a világ nehézségeitől, és aki nem akar velünk szexelni, bár természetesen rettenetesen vágyik rá, nehogy a végén bajunk essen a hihetetlen maszkulin erejétől. (Aztán amikor végül csak sor kerül a kufircra, akkor lángoló szenvedélyében még az ágyat is darabokra tépi.) Szóval a Twilight nem más, mint egy apakomplexus de luxra adott csillogó bőrű válasz.

Azért kösz, Stephenie!

Beletelt egy kis időbe, amíg túljutottam a Twilight okozta arctalan epekedésemen, a folyamatos szerelmes érzésen, és végre visszatértem a valóságba. A kissé szürke mindennapokba, ahol könnyebb beletörődni a ténybe, hogy nincs olyan pasi, akinek a legnagyobb örömet az okozza, ha éjszaka nézhet, miközben alszol. Vagy ha van is, az inkább rettenetesen ijesztő, mint bájos és vonzó.

Edward
Azért őszintén, a valóságban ez nagyon ijesztő lenne!

De azért... Hiába egy nyilvánvaló ponyva, egy átlátszó trükk, egy ócska, hollywoodi fogás, titkon, a szívem mélyén – amit még magamnak sem ismerek be – azért nagyon hálás vagyok Stephenie Meyernek azért a pár hét full drogos szerelemért, amit a könyve okozott.

 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT