Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álommunkám. Teljes szimbiózisban éltünk együtt éveken át: ő, sok-sok kihívást, színes, izgalmas feladatot adott, hagyott megmártózni kreativitásom legmélyebb bugyraiban, én pedig lubickoltam mellette és általa, nem sajnáltam sem az önként vállalt szombati túlórákat, sem a belefektetett temérdek energiát. Egy nap azonban belovagolt az életembe a királyfi, és magával vitt egy olyan helyre, ahol hosszabb-rövidebb ideig mindig szögre kell akasztanom a szakmai identitásomat. És ez egyáltalán nem is megy olyan könnyen!

A tökéletes álommeló...

Az én mesém egy HVG-hirdetéssel kezdődött. Piacvezető budapesti szálloda PR menedzsert keres – állt a narancssárga keretben. Egy kolléganőm tette le az asztalomra, majd határozottan kijelentette: Ezt neked találták ki. Tökéletesen beletrafált. Két hónappal később kezdtem, és éveken át imádtam a feladataimat: újságírókkal tartottam a kapcsolatot, szöveget írtam, médiatervet készítettem, hírlevelet szerkesztettem, rendezvényeket szerveztem, beszédeket mondtam, éttermet népszerűsítettem. Kreatív, önálló, színes munkát kaptam. Úgy éreztem, a feladatkört tökéletesen rám szabták, és én magam is olyan vagyok, mint a munkám: kreatív, önálló, színes. Húszas éveim végén kezdtem, élveztem a szellemi kihívásokat, kibontakoztam, és büszke voltam önmagamra, az önerőből elért sikereimre: ehhez az érzéshez pedig jöttek még a barátok, és Budapest, amit imádok. Csak egy terület volt hol kérdőjelekkel tarkított, hol hullámvasútszerű, hol üres: a magánéletem.

...és egy kihívásokkal teli álompasi

A felpörgetett metamorfózist a férjem indította el. Nyolchónapnyi ismeretség után költöztem utána Amerikába annak tudatában, hogy munkája miatt két-háromévente új országban fogunk lakni. A rózsaszín felhőkön át szőtt tervek, az ismeretek hiánya miatt csak fáziskéséssel szembesültem a szakmai életemet érintő helyzettel: az, hogy az adott országban éppen milyen jellegű munkát és mennyi ideig fogok végezni, teljesen esetleges. Így az elmúlt tíz évben dolgoztam Pekingben és Dakarban kormányzati szektorban, tanítottam magyart Washingtonban, írtam két könyvet, szabadidőmben önkéntesként dolgoztam egy hátrányos helyzetű gyerekeket segítő alapítványnál Kínában, tudósítottam a Rádió Bézsnek Boszniából, és jelenleg munka után két szarajevói iskolában tanítok angol beszédgyakorlatot. Volt, amit öt hónapig végeztem, volt, amit két évig. Volt, amitől nehezen váltam meg, és volt, amikor megszállottan kerestem az új helyen az előzőhöz hasonló tevékenységet, de sajnos nem találtam.

Ki vagyok én valójában?

Természetes, hogy a munkakeresést és elhelyezkedést jócskán limitálja a nyelv és a piac ismeretének hiánya, a behatárolt időintervallum, a rövidre szabott néhány éves tartózkodás. De amit jóval nehezebb volt megszoknom, az egy másik szinten zajlik. Egy pszichológus biztos meg tudná mondani, milyen mértékben érinti a szakmai identitás az énképet. Engem ugyanis két dologra tanított meg ez a kényszerű, időközönként visszatérő, abszolút kiszámíthatatlan időtartamú munkaszünet, a vele járó bizonytalanság és anyagi függés. Egyrészt hiányzott a munkám, a szellemi kihívás, a sokszínű feladatkör, hiányzott, hogy ötleteket valósítsak meg, és hogy egy kreatív csapat része legyek. Másrészt a saját környezetemből kiragadva, távol a családtól és a barátoktól, egy ismeretlen helyen, légüres térben, ahol az énképet befolyásoló mindennapi visszajelzések, az a tükörkép, amit a szakmai, szociális hálón keresztül láttam önmagamról, szertefoszlott. Hol volt már a színes, kreatív, önálló lány, amilyennek Pesten éltem meg önmagam a félig üres, éppen elfoglalt washingtoni és pekingi lakásban? Esetleg túlzottan rám égett volna a PR-menedzserlány szerepe?

Rá kellett jönnöm, milyen nagymértékben a szakmai identitásom alapján határoztam meg önmagam, de azt is be kellett látnom: a szakmai szerep ugyanolyan fontos szelete az életemnek, mint az, hogy feleség és anya vagyok.

Én így érzem kereknek magam, a professzionális énem kibontakozásával teljesek a mindennapok.

Folttakaró karrier

Idővel nagyon sok hasonló helyzetben lévő, a párját követő nővel és férfivel beszélgettem. Nem véletlen, hogy a legtöbben kisebb-nagyobb mértékű identitásválságként élik meg ezt az élethelyzetet. A Ki is vagyok én igazán? kérdése a távolban, a gyakran fojtogató társadalmi elvárások hiányában gőzerővel tör felszínre. Az elsajátított tudást, szakismeretet, a megszerzett készségeket érthető módon senki nem akarja elherdálni, és természetes, hogy mindezt kamatoztatni, alkalmazni szeretné. Pekingben kezdtem el keresgélni, hogyan is tudom a csorbult szakmai énemet helyre tenni. Rátaláltam egy szervezetre, ahol néhány vállalkozó szellemű nő a corporate világban szerzett tapasztalatait hasznosítva olyan kezdeményezést hozott létre, ami hosszú évekre mankót adott a kezembe e gyakori változásokkal tűzdelt életmódhoz: tréningeken tanították hogyan lehet hordozható karriert kialakítani, amit egy új országba magával vihet az ember, hogyan érdemes ilyen kacifántos, szakterületek között ugráló önéletrajzot versenyképessé tenni, hogyan lehet egy nem lineárisan alakuló, hanem inkább patchwork-szerű karriert építgetni. Segítettek, hogy a kronológiai felsorolás helyett a készségek és képességek szerint rakjuk össze az önéletrajzot, technikákat mutattak arra, hogyan lehet megtalálni azt a munkát, ami bárhol végezhető. Ezek az ötletek hatalmas segítséget jelentettek, hiszen így kristályosodott ki, mi az, amit igazán szeretek csinálni. A csorbult szakmai identitást, az énképemet pedig nekem kellett belül összeraknom.

Fény a csikicsuki végén

Utólag azt gondolom, az elmúlt tíz évem szakmai ide-oda ugrálása értelmet nyer, visszanézve látom a logikát egy-egy kényszerűnek megélt változásban, még ha időnként nagyon hiányzott is egy rövid időre szabott munkahely. A férjem megjelenésével kihúztak alólam egy nagyon biztos alapot, mindig új országban újrakezdeni olyan, mintha a személyiségemből kitakarnának egy részt, hogy azt újra megtöltsem színnel, és hogy idővel, sok-sok év keresgélése után a dolgok mélyére ásva eljussak egy másik területhez, amit legalább annyira szeretek, mint az egykori álommunkámat: az íráshoz. És hogy így a nagyközönség előtt is kimondjam: számomra elengedhetetlenül fontos a szakmai énem, a munkámban való kibontakozás.

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és könyveiről is találsz információt! KATT IDE! 

A képen Trembácz Éva Zsuzsa szerepel.