-

A mamám női mesterszabó volt, aki a város legendás mesterénél tanult a belvárosban, munka után szinte megszállottan igyekezett a gimnázium esti tagozatára. A papa vagány, jóképű bokszoló volt, bőrdíszművesnek tanult, ő is ugyanezt tette, de hogy ne árulja el magát, inkább úgy csinált, mintha ellenszenves lenne. A első nap, amikor mamával az osztályterem előtt találkoztak, utálat volt első látásra. A Tánczos volt az osztályfőnökük. Ahogy teltek a hónapok, úgy lett egy közös szenvedélyük: a tanulás. Rajongás egy olyan tanárért, aki az esti tagozat diákjainak is meg akarta mutatni, mennyire csodálatos dolog a tanulás.

Nemcsak az érettségijükön, de az esküvőjükön is ott volt, ahogy a mama hasában a bátyám is.

Azt nem lehet elfelejteni, ahogy a mama mesélte A Tánczos történeteit. Kék szeme, ha lehet, ilyenkor még sokkal kékebb volt, és úgy csillogott, mint a napsugár.

Ötéves voltam, amikor egy estén a mama kedvenc foteljében ültünk, ő zokogott. Azt mondogatta, hogy A Tánczos meghalt. Öngyilkos lett.

Papa, akinek a különböző alkotásaival – kifestett taplógombával, kiránduláson szedett farönkből faragott szoborral, vagy éppen színesre pingált sámfákkal – volt tele minden lakásunk, kerített valahonnan egy fekete bőrdarabot, annak a közepére ragasztotta az Új Tükörből kivágott gyászjelentést. Gyerekkorom egyik tanúja volt ez a kép, sohasem felejtem el a szőke, kefefrizurás szomorú mosolyú férfit. A kivágás megsárgult, egyik csücskén szamárfül, ám a költözések alkalmával is mindenhova jött velünk ez a kép.

Úgy, ahogyan jött velünk a papa zeneszeretete, a versek, melyeket a mama és a papa egymásnak olvastak fel, és amiket A Tánczos mutatott meg nekik, a könyvek, melyek miatt minden lakásunkban mennyezetig érő könyvespolcaink voltak. Ahonnan én titokban levehettem és olvashattam az egyáltalán nem nekem való könyveket, és amelyek most már a mi könyvespolcunkon vannak.

A Tánczos, a szüleim tanára meghatározta az egész életünket.

Volt aztán nekem is „Tánczos Gáborom", a Magdi néni. Köpenyt hordott, panyókára vetett kardigánnal. Amikor a szüleim fogadóórán jártak nála, azt mondta nekik, ez a kislány okos, mint a Nap. Ha ő ezt mondta, akkor én meg le akartam hozni neki a Napot is meg a csillagokat is.

Nyolcéves voltam, amikor házi feladatként, másnapra meg kellett tanulni a Szózat első két versszakát. Hazafelé az iskolából nem figyeltem én arra, amit a legjobb barátnőm fecsegett. Magamban elképzeltem – míg bandukoltam végig a Szamuely utcán, befordulva a rövid Török Pál utcán, hazaérve a Rádayba, – hogy én megtanulom másnapra mind a tizennégy versszakot. Amikor pedig másnap felszólítottak, a tervem szerint elmondtam a két versszakot, ahelyett azonban, hogy leültem volna, folytattam. És mondtam-mondtam mindegyiket. Magdi néni nézett rám, titokzatosan, hálásan mosolyogva a panyókára vetett kardigánjában.

Két hét múlva már az egész osztály mondta a teljes Himnuszt, feladhatott bármilyen nyúlfarknyi versrészletet, mindenki megtanulta az egészet.

Talán a sors gondolta úgy, megmutatja nekem, hogy ezt másképp is lehet, a gimnázium második osztályába új gyerekként bekerülve mindjárt nyakamba kaptam a magyartanárnőmtől nyelvtanból egy félévi bukást. Magdi néni legjobb tanítványa, a Kazinczy versenyek biztos indulója.

A gimnáziumi évek úgy teltek el, hogy a középszerben sem szerepeltem, és végül valami gyenge eredménnyel hosszú évekre a feledés homályába vesztem... magam előtt is, a sok kiváló kedvenc és rengeteg gyerekreménység mellett.

A híres budai gimnázium magyartanára azért mégis későn érkezett. Addigra én már túl voltam Magdi nénin, túl A Tánczoson.

A bátyám gyakran nevet rajtam, amikor még mindig a nyolcéves kori hőstettemmel dicsekszem, pedig fogalma sincs hányszor, de hányszor tértem vissza magamban a becsvágynak ehhez az utánozhatatlan érzéséhez, amihez Magdi néni segített hozzá.

Az esernyőkkel teli tüntetésen a néma csend előtt hallottam, ahogyan a pedagógusok a Szózatot éneklik.

Drága Tánczos, drága Magdi néni! Kérem, énekeljetek még sokáig, ne hagyjátok abba!

 Kárpáti Judit