Mózes Zsófi: Itt hiába mondja, hogy apa nemz, anya szül

–

…mintha még mindig nem tudnánk, azóta sem értenénk, hogy mi a női lét kulcsa. Mintha nem mondaná nekünk elég sokszor és elég hangosan ez a maroknyi férfi, hogy miként kell nekik megfelelni, úgy jött most Kovács Kokó István, hogy végre rendet tegyen a fejünkben.

A bokszoló a XXI. Század Intézet által rendezett A nő és a férfi című kerekasztal-beszélgetésen elmondta, hogy a második felesége karrierista, ezért a boldogság érdekében át kellett alakítania azokat a normákat, amelyek mentén addig élt. „Azelőtt ő mondta meg, mikor mit csinálnak, az első felesége partner volt ebben, most megfordult ez a helyzet, együtt kell döntéseket hozniuk” – olvasom a Telex beszámolójában, és nem hiszek a szememnek.

Pardon? Változó normák? Karrierista feleség? Közösen hozott döntések? Egy pillanatra tényleg úgy tűnik, hogy ez itt a XXI. század. De hogy passzol mindez annak a pártnak az ideológiájába, amely évek óta sulykolja a hagyományos nemi szerepek fontosságát, amely mindent megtesz annak érdekében, hogy a nőket másodrendű állampolgárként kezelje a társadalom? 

Aztán szerencsére minden a helyére kerül, amikor Kovács a fogamzásgátlás, valamint a béranyaság témájára rákapcsolódva elmondja: „bárcsak ezeknek a nőknek (akik nem akarnak szülni – a szerk.) az anyja gondolkodott volna úgy, hogy a teste védelmében nem vállal gyereket. Az anyaság egy nemes küldetés és feladat, amire, ha kislánykorától látja a családban a gyerek, akkor természetesen vágyik.”

És már meg is érkeztünk. Jól ismerjük a működést, hallgatjuk már mióta, hogy „aki nem velünk van, az ellenünk”. De úgy tűnik, ma már az ilyen szintű megosztottság kevés, Kovács tizenkilencre lapot húz, és elmondja, szerinte, aki nem ért vele egyet, annak egész egyszerűen nem kellett volna megszületnie. Értitek, annak nem jár az élet.

De ha mégis volt olyan szerencsénk, hogy megszülettünk, jobb, ha tőle tudjuk: bizony az anyaság az a nemes feladat, amire vágyunk. Kivétel nélkül. Természetesen. Pont. De vajon tudja-e Kovács, hogy az anyaság annyiféle, ahányan vagyunk? Hogy van, aki számára nem elhatározás kérdése, hogy anyává válik-e, és olyan is, akinél mások a prioritások?

Hogy ezekkel tisztában van-e a bokszoló, azt a beszélgetésből nem tudnám egyértelműen megállapítani.

Szerinte ugyanis, „amikor egy nő eljut addig a döntésig, hogy anyaként akar-e élni, vagy egy szingliként, aki minden karácsonyt sírva tölt, mert nincs kivel kézen fogva énekelni, akkor éreznie kell a felelősséget”.

„Hiszen egy családtól vonja meg magát csak azért, hogy a melle kemény maradjon. Egy idő után pedig úgyis elenged az a mell – mondja. – Mi, férfiak akkor is vonzónak tartjuk magunkat, ha lefelé nézve már nem látjuk a lábunkat. Ha a nők nekünk akarnak tetszeni, akkor nem feltölteniük kell a testrészeiket, hanem családot kell alapítani. A családban pedig az apa gondoskodik a családról, gyermeket nemz, az anya szüli a gyerekeket.”

Ezek szerint nekünk, nőknek 2024-ben két választásunk van: a Dúró Dóra-féle, plakátátragasztós szemellenzős anyaság, ahol minden bukás, puki, de még az anyatejes híg fos is rózsaillatú, ahol a kialvatlanság, a mellgyulladás és a butulás nem létezik. Vagy a szomorú szingliség, amiben a karácsonyi dalok helyét is átveszi a szenvedés. Átmenet nincs. Ha jót akarunk magunknak, csak ennyi kell: megragadni A Férfi figyelmét, szülni, szülni, szülni, és várni, hogy kellőképp megereszkedjen a mellünk.

Hát, István, van egy rossz hírem: ez ma Magyarországon nagyon kevés nő valósága.

Mert vannak nők, akik – kapaszkodjon meg! – egyáltalán nem akarnak gyereket. Ők azok, akiknek ön szerint nincs helye ezen a világon. De ott vannak azok is, akik szeretnének családot alapítani, ám nem rajtuk múlik. Meg azok, akik majd, talán egyszer szándékoznak – csak előbb tanulnának, utaznának, és bizony, sokan dolgoznának is. A legtöbb apa ugyanis, ha akarná sem tudná egyedül eltartani a családját ott, ahol a gyes összege megegyezik a nyugdíjminimummal – 28 500 forint, amiből levonják a nyugdíjjárulékot, így 25 650 forintot kap kézhez az ember –, a családi pótlék pedig 2009 (!) óta ugyanannyi. Nem sok, István, 12 200 forint.

Persze mondhatja, hogy több gyerek, nagyobb támogatás, de az van, hogy ilyen körülmények között egyre több fiatal bizonytalan már az első gyerek vállalásának kérdésében is – sokan épp egzisztenciális okok miatt. Vagy mert az egészségügy megszűnt létezni, bölcsődei férőhely nincs, az oktatási rendszerünk pedig alig több néhány pedagógus lelkiismereténél. Mert egyre többen vannak a húszas-harmincas éveikben, akik számára már az egy szobával nagyobb albérlet is megfizethetetlen, a saját ingatlant pedig le is húzták a listáról.

És hiába szeretnénk Schobert Norbert óta hinni, hogy a kapcsolat tartóssága kizárólag azon múlik, hogy vissza tudunk-e térni a lánykori formánkhoz, hiába mondja, István, hogy „az apa nemz, az anya szül”, ma Magyarországon a házasságok több mint fele válással végződik.

Ennek fényében pedig, azt gondolom, nem elvetendő szempont az sem, hogy egyedül hány gyereket képes eltartani az ember.

A családbarát országunk gyerekvédelmi rendszere épp a legkiszolgáltatottabbakat hagyja cserben újra és újra, miközben minden ötödik nő él úgy, hogy nem tudja, mikor éri a következő pofon, ütés vagy rúgás, hetente egy nőt pedig egyenesen a halálba küld a partnere. 

Hadd mondjam el, István: a nők nem arra vágynak, hogy valakinek az oldalbordájaként szülőgéppé váljanak. Nem arra, hogy a mellük állapotától függjön a párkapcsolatuk – ahogy sok férfi sem anyát akar maga mellé. A nők szeretetre vágynak, tiszteletre és biztonságra. Lehetőségre, hogy ne kelljen dönteniük család és karrier között, de mondhassanak nemet bármelyikre. Arra, hogy ne a gyerekeik száma határozza meg az értéküket. Hogy feltölthessék a testrészeiket, ha úgy tetszik, vagy ne.

És még sorolhatnám, a lista már-már végtelen. De tudja, mi az, ami biztosan nem szerepel rajta? Hogy megmondják nekik, István, hogy mit kell tenniük.

Mózes Zsófi