–

#1. Ahány város, annyi kultúra

Az, hogy jártam Olaszországban, nem egyenlő azzal, hogy jártam Olaszországban. Ezzel a ténnyel akkor szembesültem először, amikor a bibionei, homokos tengerpartos, fagyievős családi nyaralások után elmentem Nápolyba, aztán Velencébe, majd Pugliába.

Mintha négy teljesen eltérő világba csöppentem volna a bolygó egymástól legtávolabbi pontjain, olyannyira összeegyeztethetetlennek tűnt egymással a csak pár száz kilométerre lévő települések hangulata.

Míg van, ahol káosz és hangos dudaszó uralkodik, máshol tökéletesen tiszta fehér falak és csend. Míg van, ahol terpeszben ülő nénike pakolgatja puszta kézzel az élő polipokat a vödrökben, másutt a sztárvilág krémje ebédel. És egyik élmény sem jobb vagy rosszabb a másiknál, itt nincs minőségjelző – az olasz csizma bármely részébe kalandozom, mindig a kirakós egy újabb darabja kerül a helyére, hogy a teljes képet láthassam.

#2. 59 millió fős nagy család

Az olaszok vendégszeretetéről már sokan, sok helyen írtak, úgyhogy én csak egy saját történetet mesélek el, minden kommentár nélkül. Úgy 10 évvel ezelőtt Cannes-ból Rómába vonatoztam át, amikor az ülésen fekve elaludtam. Ébredéskor észleltem, hogy időközben beült mellém a fülkébe egy komplett olasz család, én pedig álmomban teljes nyugalommal az édesanya ölébe tettem a lábamat.

És ez akár egy atomkínos szituáció is lehetett volna, ám ő ahelyett, hogy felébresztett volna, a pulcsijával megágyazott a lábamnak, és néha még meg is simogatta.

Amikor ébredéskor nem győztem hosszasan elnézést kérni, ő teljesen értetlenül nézett rám: elfértünk, bella, reméljük, jól aludtál, a szendvicsünkből is adunk, ha kell reggelire. Azt hiszem, ez minden szónál többet mond.

#3. Téglák, amik több ezer éves történeteket ismernek

Bevallom, nem a töri volt a kedvencem középiskolában. Mindig is baromi rossz voltam az évszámokban, nehezen követtem a hadvezérek útjait, és mindig csak az épp aktuális dolgozatig tartott ki az, amit bemagoltam. Ám amikor először jártam Pompeji környékén, majd a Vatikánban, megértettem, hogy csak a megközelítés volt rossz. Nos, igen. Egészen más hatodik órában, az éhhalál küszöbén elolvasni a törikönyvben azt a mondatot, hogy „az amfiteátrumot viadalok színhelyéül tervezték 72-ben”, mint végigsétálni a Colosseumban, végigsimítani a több ezer éves falakat, felfogni, hogy ugyanezen a helyszínen valaha gladiátorokat vonultattak fel az emberek szórakoztatására. Ha egyszer megnyerem a lottóötöst, biztosan tanulmányi kirándulásokat szervezek majd a hozzám hasonlóan unottan ásítozó tizenéveseknek. Ki tudja? Még az is lehet, hogy valami megmarad bennük a látottakból.

#4. Akár egy Fellini-filmben is sétálhatnánk

Szólíts a neveden. A nagy szépség. Római vakáció. Levelek Júliának. Ha a klasszikusabb vonal szerelme vagy, akkor az Országúton, A Keresztapa, Az édes élet, Lopott szépség. Szívesen eltöltenék egyszer egy hónapot csak azért Olaszországban, hogy bejárjam a kedvenc filmjeim helyszíneit. Mert akárhogy nézzük is, az olasz tájak rengeteg művészt inspiráltak – a filmvilág csak egy apró szelete ennek, a képzőművészeket és a zeneszerzőket külön kiemelhetnénk –, és azt hiszem,

kevés ország mondhatja el magáról, hogy tájai ugyanúgy alkalmasak a lövöldözős maffiasztorikhoz, mint a legromantikusabb limonádé- (úgy értem, limoncello) történetekhez.

#5. Kajakómát, még!

Ha véletlenül kifognék egy aranyhalat, és lehetne három kívánságom, a világbéke és Jim Morrison feltámasztása mellett szinte biztos, hogy a harmadik az lenne, hogy sose legyek gluténérzékeny. Meggyőződésem ugyanis, hogy a szorongásoldásban és a traumáim feldolgozásában legalább akkora szerepe van a carbonarának, mint a pszichológusomnak, és ha még a Dr. Oetker-féle, abszolút unortodox poros verzió is levesz a lábamról, sejthetitek, mit érzek az echte olasz, pecorino–tojás–guanciale verzió megízlelésekor. Na de, viccet félretéve, az olasz gasztronómia nem véletlenül világhírű. A nápolyi pizza, a lasagne, a grissini, a házi ravioli, a tenger gyümölcsei, az olasz fagyi, kávé, bor, valamint a régiónként eltérő specialitások mind bakancslistásak – ha semmit nem nézhetnék meg, csak a kulináris élvezeknek hódolhatnék Olaszországban egy hétig, akkor is sikeres nyaralásnak könyvelném el az ott töltött időt.

utazás Olaszország Róma nyaralás Nápoly

#6. A vallás

Szóval volt feljebb az a panaszáradatom a töriórákról. Na, kérlek, vegyétek hozzá az általános iskolás hittanórákat is, amik esetemben finoman szólva kontraproduktív módon sültek el. Noha alapvetően nyitott, valamelyest spirituális emberként tekintek magamra, az egyház intézményével bőven akadnak problémáim, az utazásaim során is inkább szavazok a hegymászásra, mintsem a templomlátogatásra általában. Olaszország azonban, mint a római katolicizmus fellegvára, épp ennek ad új színezetet számomra: az, hogy még a legmocskosabb, legszemetesebb kis sikátorban is áll egy apró szentély, körülötte gyertyákkal, az, hogy az utcán üldögélő nénikék két káromkodás között is imádkoznak egyet, az, hogy mindig van, aki felújítsa, megtisztogassa a kis kápolnákat, sajátos romantikát ad ennek a helynek.

És még ha ez nem visz is közelebb az egyházhoz, a vallás közösségépítő, reményadó szerepéhez annál inkább.

(Apropó, gondoltad volna, hogy csak Rómában vagy 940 templom van?) 

#7. Itt a macskáknak is vannak jogaik

A legtöbb mediterrán országhoz hasonlóan sajnos Olaszországban is meglehetősen aggasztó a kóbor állatok helyzete. Egy 2018-as felmérés alapján minimum 600 ezer macska él az utcán, 160 ezer pedig menhelyen, ám a Becchina jelentései szerint ez a szám a valóságban akár egymillió is lehet. Ugyanakkor, öröm az ürömben, hogy az olaszok tényleg a tenyerükön hordozzák még a legbolhásabb, legtépettebb fülű kandúrokat is. Amellett ugyanis, hogy az olasz cicáknak mindig jut pár jó falat az éttermekben, a kolóniák a hivatalosan is a biokulturális örökség részei (hiszen már a Római Birodalom idején megjelentek), törvény írja elő (!), hogy bemehetnek a történelmi emlékhelyekre, tilos őket saját területükről elvinni, a gattarékat, azaz önkéntes macskás hölgyeket pedig különleges jogok illetik meg (!) a cicák támogatására és az állatvédő hálózatok működtetésére vonatkozóan. És persze menhelyből sincs hiány, az egyik leghíresebb épp Julius Caesar halálának helyszínén, a Torre Argentinán van. 

A válás után eltűnő szülő életre szóló sebet ejt a gyereken

WMN Life – 2024. szeptember 4. – ZKB

#8. Ha akarom, durva túraútvonal, ha akarom, láblógatós pihenés

Amikor utazást szervezünk a barátaimmal, elsőként mindig azt beszéljük át, mire is vágyunk, és az hogy egyeztethető össze a büdzsével. Kulturális körutat tervezünk, tele művészettel és fejtágítással? Esetleg meredek túraútvonalakat járnánk be, elképesztő tájakat fotóznánk, izzasztó kirándulásokon edződnénk? Vagy inkább csak naphosszat feküdnénk a parton, keresztrejtvényt fejtve? Ami a jó hír, hogy Olaszországban ezek közül mindre van lehetőség. És bár én eddig elsősorban csak az elsőt és az utolsót teszteltem,

ezer éve a bakancslistámon van az Etna és a Dolomitok megmászása, valamint egy túrázás a Garda-tónál.

#9. A dolce vita tanulságos

Egyszer azt olvastam egy blogon, az olasz valójában a latin, csak versbe foglalva. És bár ez akkor kizárólag a nyelvre vonatkozott, azt gondolom, metaforikusan az egész itáliai életérzésre ráhúzható. Az „édes élet”-nek ugyanis alappillére a tisztelet, a szeretet és a hála, a közösség fontossága, a tradíciók ápolása, az érzelmek bátor (és intenzív) kifejezése, a finom ételek, a jó zenék élvezése, és szerintem még a délutáni szieszta is (még ha nem is olaszspecifikus ez a szokás). Mindebből pedig bőven van mit hazahozni. Még ha mi soha nem leszünk az a nép, ami egy-egy jó vacsora után táncra perdül az utcán, vagy bármikor beszélgetésbe elegyedik idegen asztalszomszédjaival, a jelenlét megéléséről, az apró dolgok feletti örömről, a család és a barátok fontosságáról igenis tanulhatunk tőlük.

Takács Dalma

A képek a szerző tulajdonában vannak