Implicit egoizmus

Az ötlet, hogy megírjam ezt a cikket, nem is azzal kezdődött, hogy olvastam egy érdekes új kutatást, hanem jóval korábban: azzal, hogy pár hete az egyik gyorsétteremlánc bevezette Szoboszlai kedvencét, a Domi-menüt. És bár nem kóstoltam az ételt, a kifejezést gyakran ízlelgettem magamban, miközben azon gondolkodtam: miért esik ilyen jól kiírva látni a nevemet ebben a játékos hangzású formában? Mekkora narcizmusra vall, amiért ez enyhén pozitív érzésekkel tölt el?

Úgy tűnik, a fenti élményemmel nem vagyok egyedül. A pszichológiában implicit egoizmusnak hívják azt a jelenséget, hogy vonzódunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek önmagunkra emlékeztetnek minket, vagy amelyeket az énünkhöz társítunk.

Kutatások például kimutatják, hogy ugyanazokat a tollakat, kulcstartókat szebbnek tartjuk, ha előtte megkaptuk őket ajándékba, mint amikor nem – olyannyira erős bennünk a vágy, hogy pozitív önértékelést tartsunk fenn, hogy ami a miénk, azt is szinte azonnal elkezdjük felértékelni, még pozitívabb színben látni. A betűkkel sincs ez másként:

egy 14 országra kiterjedő vizsgálat szerint az emberek jobban szeretik azokat a betűket, amelyek a nevükben szerepelnek, különösen az utónevük első betűjét, illetve a monogramjukat.

(Ha pedig egy szuvenírre, bögrére, pólóra van kiírva a nevünk, a műfaj minden giccsessége ellenére is sok esetben ellenállhatatlannak bizonyul.)

Persze az utónevünk első betűje az, amit általában először próbálunk meg ákombákom módon papírra vetni, így nem csoda, hogy sokan meghitt viszonyba kerülünk vele, másrészt ez az a hang, amelyet rengetegszer hallunk életünk során, így az ismétlés sűrűsége is fokozhatja bennünk a betű kedvelését. Ugyanakkor kutatók azt is megállapították, hogy hajlamosak vagyunk jobban kötődni a születési dátumunkban szereplő számokhoz is – különösen ahhoz, ami a napot jelöli –, pedig ezzel nem feltétlenül találkozunk többször. Mégis ez lesz a szerencseszámunk, rosszabb esetben a jelszavunk (és ezt a hackerek, csalók is tudják). Ráadásul az, hogy egyes ingereket előnyben részesítünk, a döntéseinkre is hatással lehet, akár egészen tudattalanul. 

Dennisből dentist (fogorvos), George-ból geológus

Brett Pelham, a Marylandben található Montgomery College pszichológiaprofesszora a nominális determinizmus, tehát a név általi meghatározottság egyik legismertebb kutatója és lelkes támogatója. „Az, hogy a neved alakíthatja az életed különböző aspektusait, valóban létező jelenség”mondta a BBC-nek. Pelham 2002-ben jelentette meg úttörő tanulmányát akkori kollégáival, Matthew Mirenberggel és John Jonesszal, a Journal of Personality and Psychology című szaklapban. A kutatócsoport többek között azt az eredményt kapta, hogy a Dennis vagy Denise nevű emberekből nagyobb arányban lesz fogorvos, angolul dentist, a George vagy Geoffrey nevű férfiak pedig a véletlennél lényegesen nagyobb valószínűséggel publikálnak a geotudományok területén. 

Pelham szerint a nevünk nemcsak a karrierünket befolyásolhatja, hanem azt is, hol élünk.

Vizsgálatsorozatukban arra derítettek fényt, hogy a Virginia nevű nők nagyobb valószínűséggel laktak Virginia Beachen, míg a Mildredek inkább Milwaukeeban telepedtek le.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a hipotézis szerint a nevünk ugyan – nem túl nagy, de kimutatható mértékű – hatást gyakorol a hivatásunkkal, lakóhelyünkkel kapcsolatos döntéseinkre, de emellett még számos más szempont felmerül, amely sokkal nagyobb súllyal esik a latba (ez meg is magyarázza, miért nem csaptam fel dominának Dominikán).

Szórakoztató véletlenek?

A nominális determinizmus hipotézisének hangos kritikusai is akadtak. Köztük a Pennsylvaniai Egyetem professzora, Uri Simonsohn, aki rendkívül elegáns 2011-es cikkében szedte ízekre Pelham és munkatársai eredeti tanulmányát. Simonsohn arra hívja fel a figyelmet, hogy a statisztikai korrelációkból nem következtethetünk ok-okozati viszonyra, sőt, két dolog együttes előfordulása teljesen látszólagos is lehet. (Valójában az illuzórikus korrelációk ágyaznak meg a babonás viselkedéseknek is, amikor elhisszük, hogy egy szerencsét hozó tárgy, ruhadarab, mozdulat járult hozzá a sikerünkhöz.)

Simonsohn azt is kiemeli, hogy a nevek gyakran a viselőik életkorához kapcsolódnak a folyamatosan változó babanévtrendeknek megfelelően. Így tehát egy Dennis nevű férfi esetén egy Walterral összehasonlítva nemcsak az valószínűbb, hogy Dennis fogorvos, hanem az is, hogy bármilyen munkája van, mert a Walterok nagy része már nyugdíjas korú.

A geopolitikában gyakran előforduló George-ok és Geoffrey-k pedig azért becsapósak, mert ezek olyan nevek, amelyeket hagyományosan fehér felső középosztálybeli emberek adnak a fiúgyerekeiknek, így minden más tudomány képviselői között is felülreprezentáltak (nálunk is több a László a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, mint amennyi a nő). 

Simonsohn arra is kitér, mi állhat annak hátterében, amit Pelham és csapata szintén leírt az eredeti kutatásukban: hogy az emberek előszeretettel házasodnak össze velük azonos, vagy az övékéhez hasonló nevű személyekkel. A Texasból származó adatokat felülvizsgálva Simonsohn kimutatja, hogy a 200 körüli azonos családnevű házasság jó része valójában 4 név körül forgott, ezek a Patel, Nguyen, Tran és Kim voltak, ami alapján valószínűbbnek tűnik, hogy a bevándorló közösségeken belüli házasodásról van szó.

Vagy ott van egy Candi Nehring nevű nő esete, aki hozzáment Stephen Nehringhez. A névegyezés tudattalan vonzereje lenne? Aligha! Kiderült, hogy Candi korábban is Stephen felesége volt, csak elváltak, és újraházasodtak. Simonsohn tehát mindenkit óvatosságra int: bár a nominális determinizmus elmélete intellektuálisan csábító, az adatok egyelőre nem erősítik meg. 

De azóta újabb bizonyítékok láttak napvilágot

Brett Pelham, akit elmondása alapján sokan őrültnek tartottak, 2013 nyarán igazi kincsesbányára lelt: ekkor tették ugyanis közzé az 1940-es amerikai népszámlálás részletes adatait, és elérhetővé váltak a nevek, címek, valamint a rasszra, iskolai végzettségre vonatkozó információk is. Pelham és kutatótársa, Mauricio Carvallo olyan családneveket vizsgáltak, mint a Butler (Mészáros), Carpenter (Ács), Baker (Pék) vagy a Barber (Borbély), és azt találták, hogy

a véletlenhez képest 15,5 százalékkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy férfi a vezetéknevének megfelelő munkakörben dolgozzon,

és ez az összefüggés akkor is fennállt, amikor az iskolai végzettségre, rasszra vonatkozó információt számításba vették. Kisebb erősségű, de szignifikáns kapcsolatot tártak fel az 1880-as amerikai, illetve az 1911-es brit népszámlálás adataiban is.

Nem lehet, hogy az emberek egyszerűen megöröklik a szüleik nevét és foglalkozását? Erre jó példa lehet a Limb (végtag) nevű orvosdinasztia, amelyben mindenki ortopéd sebész. Pelham szerint a név és szakma együttes öröklése természetesen előfordul, de mivel nem történik meg olyan magas számban, statisztikai értelemben elhanyagolható. Azért érdemes lenne jobban utánamenni, mérni, akár azt is, Magyarországon mennyi Szakács van, mondjuk, a szakácsok között, vagy Ács az ácsok között.

Fentieknél még meggyőzőbbnek tűnik egy tavaly publikált kutatás, amelynek szerzői a Common Crawl webarchívum, a Twitter, a Google News és a Google Books adatain képzett nagy méretű nyelvi modelleket használtak, és kimutatták, hogy az emberek a véletlennél gyakrabban választanak-e az utónevük kezdőbetűjével megegyező kezdőbetűjű várost, hivatást. Miközben tekintetbe tudtak venni olyan tényezőket, mint a nem, a rassz, az etnikai hovatartozás, az egyes szakmák és nevek gyakorisága, ismét igazolták a nominális determinizmust: azt, hogy Dennis nagyobb eséllyel lesz dentist, és él Denverben! Ugyanakkor pár évvel korábban egy 2016-os brit tanulmány nem talált hasonló összefüggést az Egyesült Királyságban működő fogorvosok körében. 

A nevünkkel azonosítanak minket, és ez fájdalmas is lehet

Jean Twenge amerikai pszichológus tett közzé még az ezredfordulón egy tanulmányt a kollégáival, amelyben azt találták, hogy azok az embereknek, akik nem szerették a nevüket, kevésbé boldogultak jól – ez az összefüggés azután is fennállt, hogy a családi hátteret, illetve az élettel való általános elégedettséget is tekintetbe vették a kutatók.

A nevünk gyakran az énünk szimbóluma, így különösen negatívan érinthet minket, ha mások olyan néven szólítanak, amit nem érzünk a magunkénak, vagy ami nem egyezik meg a(z nemi) identitásunkkal. A negatív önértékelés ronthatja a nevünkhöz való viszonyunkat, de fordítva, a nevünktől való idegenkedés is tovább csökkentheti az önértékelésünket. 

Mivel a nevünk az, amit számos helyzetben először mondunk el magunkról, hangsúlyos szerepet kap a rólunk kialakított benyomásokban is. Itt egyrészt számítanak az egyéni tapasztalatok: nem mindegy, hogy a fogadó félnek korábban milyen élményei voltak a velünk azonos utónevű emberekkel: a nagy szerelmét hívták így, a testvérét vagy az ellenlábasát, bántalmazóját? A válasz várhatóan alakítani fogja a hozzánk való kezdeti viszonyát.

Emellett lényegesek a rendszerszintű tényezők is, hiszen a név árulkodó lehet a társadalmi osztály, rassz, etnikum, nemzetiség szempontjából is, ami akár tudattalan módokon is előítéletes döntésekhez vezethet. A szeptember 11-i terrortámadás után például még kevesebb eséllyel hívták be állásinterjúkra az Egyesült Államokban azokat, akiknek arab hangzású volt a nevük. Sajnos nálunk is más esélyekkel indulnak roma emberek, amikor egy pozíciót szeretnének megpályázni, vagy albérlet iránt érdeklődnek. 

Kutatások azt is kimutatják, hogy a kevésbé divatos névvel bíró embereket is gyakrabban utasítják vissza a társkereső oldalakon, illetve kisebb eséllyel nyújtanak segítséget nekik (például Németországban egy Cindynek vagy Chantalnak, mint egy Sophie-nak vagy Marie-nak). Persze az is érdekes, mennyire adnak a szülők egyedi vagy népszerű nevet a gyerekeiknek. Kutatások szerint az egyediség kérdése különösen az individualista kultúrákban központi, és

bár a különleges név több kockázatot hordoz, mivel megosztóbb lehet, a viselői egyes mérések szerint átlagosan kreatívabbak, formabontóbbak, mint a többiek, hiszen megszokták, hogy jobban elkülönülnek a környezetüktől.

A népszerű nevekkel kevésbé lehet mellé lőni, viszont inkább a beilleszkedésben, nem pedig a kitűnésben nyújtanak segítséget (ezt viszont további becenevekkel lehet orvosolni). 

Mindenesetre hogy kitől kaptuk a nevünket, hogyan született meg a döntés, kiről neveztek el minket, önmagukban is izgalmas kérdések, amik a családunkban lévő dinamikákról is sok mindent elárulhatnak. A nevünkhöz, beceneveinkhez való viszonyunk alakulása, és az, ahogyan mások reagálnak a nevünkre (például ki nem hajlandó úgy hívni, ahogyan kéred), szintén fontos információval szolgálhat saját magadról, illetve az emberi kapcsolataidról, így érdemes időről időre átgondolni ezeket a témákat. 

Ha teheted, olvasd el Filákovity Radojka írását is arról, hogyan szokták félreérteni a nevét, és Csepelyi Adrienn publicisztikáját, amelyben azt igyekszik megfejteni, mégis miért becézgetjük egymást akkora elánnal. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tara Moore

Milanovich Domi