Erzsi néni, a Pólus Center legendás fagylaltárusa: „Az a jó, hogy mindig új örömök jönnek az életben”

–

Újpalotán csodadolgok történnek. A Pólus Centert az Ázsia Centertől elválasztó sztyeppén például cirkuszosok szoktak sátrat verni, így történhetett, hogy egyszer, amikor arra mentünk, benézett az autónkba egy elefánt.

Mi egy kerülettel arrébb lakunk, de sűrűn járunk arra, aminek a fő oka nem az elefánt, nem is a cirkusz, hanem Erzsi néni a Pólusban: a férjem ugyanis, aki imádja a fagylaltot, ragaszkodik Erzsi nénihez, úgyhogy ingázunk.

Nagy Jánosné, akit mindenki Erzsi néninek hív, kifejezetten sztáralkat. Óriási rajongótábora van. A veje mesélte, hogy egyszer Tunéziában nyaraltak, és valaki kiabált utánuk a sivatagban:

„Nicsak, ott van Erzsi néni!”

„Jaj, drágám, én a Póluson kívül egy egyszerű asszony vagyok, de a fagyispult mögött tényleg királynő” – kommentálja az anekdotát a főszereplő, miközben megmutatja, hogyan kell tekerni a fagylaltot. Aztán rábízza a vejére a boltot, és teszünk egy sétát a birodalmában. Így megbizonyosodhatunk Emmával, a fotóskollégámmal afelől, hogy Erzsi néni nem túlzott. Innen is, onnan is emberek kiáltanak oda: „Erzsi néni, hova tetszik menni?”, „Erzsi néni, hogy van”? „Erzsi néni, szép áru jött, tessék benézni valamikor!”

Nem, Erzsi nénit senki sem tegezi. A régi ismerősök sem. A kollégák sem. Még a gyerekei sem. Pedig kedves és közvetlen, szívesen elbeszélget bárkivel, és tulajdonképpen egy pszichológusi diplomát is adhatnának neki, annyian járnak hozzá tereferélni. Meg enni. Ha főz, mindig hoz belőle kóstolót, van egy csomó kosztosa.

Most is azzal fogadott, hogy eltett 15 kiló barackot előző nap.

Kérdem, amúgy hogyan telik egy hete.

„A hétfő az mindig a magam dédelgetése. Talpmasszázsra járok, de azt a barátnőm csinálja a harmadikon, én a másodikon lakom. Pletykálkodunk, délután kis teát is iszunk, édességet rágcsálunk, ez nekünk egy olyan kis szertartásféle. Kedden elvagyok otthon, keresztrejtvényezek, olvasok, takarítani nem kell, mert jár valaki hozzám havonta kétszer. Főzök magamnak. A kedvenceimet. Na de a szerda, az már kegyetlen. Az a legnehezebb napom, mert az a leghosszabb. A lányom szerencsére mindennap fölszalad. Csütörtökön végre jöhetek dolgozni. A járvány óta csak heti egy napot vagyok. Hétvégén pedig felváltva jönnek a gyerekek, unokák, a kis dédunokám. Főzök nekik. Mindenkinek azt, amit szeret. Egybesült fasírtot, töltött káposztát, amit kérnek. Sütök is nekik, van, aki édesszájú. Ők meg visznek autóval, ha mennem kell valahova. Az autóvezetés meg az úszás kimaradt. Nem tudok egyiket se. De ha majd megint a világra születek, autót vezetni azért meg kéne tanulnom.”

A főzést, ahogy a fagyikészítést (meg a pénztárgép- és kártyaleolvasó-kezelést, ahogy annak idején az üzletvezetést is), Erzsi néni a gyakorlatban tanulta meg. A veje családjának van vendéglátós múltja, Erzsi néni története máshonnan indult.

Nyíregyházán született nehéz időkben, 1936-ban

Négyen voltak testvérek, az apjuk katona volt a háborúban, az anyjuk magára maradt négy kislányával.

„Hát, úgy nézzen rám, hogy énnekem nyolc osztályom van, de fejszámolásban verhetetlen vagyok! Édesanyámék konyhakertészek voltak. És mi, gyerekek már hat-hét évesen kint voltunk a piacon, ahol volt egy standunk, ott árultunk. Vérünkben van a kereskedelem. Anyukámnak is remek üzleti érzéke volt. Megengedték neki, hogy a mozi előcsarnokban szotyolát áruljon. Meg sütött mákos cukrot, kis rudacskákat. Így tartott el bennünket. A háború szörnyű volt, sokat bombáztak, átéltem minden félelmét, minden kegyetlenségét. De ezt leszámítva a gyerekkorom gyönyörű volt. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt.

A lányom minden hónapban egyszer hazavisz Nyíregyházára, a testvéreimhez. Reggel megyünk, este jövünk. A nővérem megviccelt, meghalt, de hárman még vagyunk.

A nővérem képét mindig magamnál hordom, szoktam vele is beszélgetni. A legkisebb húgom 81, a középső 84 éves. Annyi mesélnivalónk van mindig egymásnak.”  

Erzsi néni húszévesen, ifjú asszonyként került fel a fővárosba.

„A Duna cipőgyárban dolgoztam. Nem szerettem, jaj, szalagnál dolgozni, hát nekem a szabad élet után, tudja, az milyen rossz volt! Utána az Egyesült Izzókhoz kerültem, raktárvezető-féle voltam. Hát az is rabság volt nekem, de nagyon jó főnökeim voltak. Amikor a férjem beteg lett, és fönt volt a hegyen a tüdőszanatóriumban, és én rengeteget sírtam, mindennap elengedett délben.”

Erzsi néni férje 55 évesen halt meg tüdőrákban.

A salátabárt még együtt álmodták meg. Egy kis épületet béreltek ki Újpalotán, az Erdőkerülő utcában, Erzsi néni még most is ott lakik mellette.

„Gyönyörű volt, képzelje csak: kis kerthelyiség, hófehér kerítés, piros muskátli, öntöttvas székek, asztalok, színes napernyők! Na, ott én kiéltem magamat. Meg hát nagyon kellett az a sok munka, hogy elfoglaljam magam, mikor meghalt a férjem. Kegyetlen, fájó az emlékezés. Annak az üzletnek még ő kerítette a helyét. Azt hittem, hogy itt a világvége, amikor elment. 34 évet éltünk le együtt. Jó ember volt, a család volt a mindene. Bárcsak láthatta volna az unokáit! Olyan boldog lett volna. A legnagyobbik unokám a halála után született.”

„Ő segített át engem ezen a nagy bánaton”

A salátabár évekig jól ment, csak aztán megnyílt a Tesco. A XV. kerület nem túl gazdag, és a Tescóban negyedannyiért adták a salátát. Mi süteményt is árultunk, de így sem tudtuk fenntartani magunkat. Akkor a család összeadta a pénzt, és lett az üzlet a Pólusban.

Hatvanból, meg mit tudom én még, honnan jönnek kis edénykékkel, viszik haza a fagylaltot.

Az embereknek hiányzik a jó szó. Itt nem odalökik eléjük a fagyit, hanem köszönnek nekik. Jó napot kívánok! Mit adhatok? És ha babácska is van velük, akkor annak adok egy tölcsért. De nem üzleti fogásból, hanem mert nekem is unokám van, dédunokám van, tudom, mi az, hogy gyerek.”

– 28 év után szokott még Erzsi néni fagyit enni? – kérdezem.

„Hát, ritkán, csak ha teszteljük. Most már a lányok keverik. A családi recept szerint. Jó alapanyagokat használunk, nem spórolunk ki belőle semmit, attól olyan jó. A jégkásában sem olcsó szörp van. Megéri igényesnek lenni, mert az megfogja az embereket, és visszatérnek.

Megmondom őszintén, én parasztfelépítésű vagyok, én nem a fagylatot, hanem a jó disznóhúsokat szeretem. Voltunk Indiában egyszer az akkor 16 éves unokámmal meglátogatni a lányomat, akinek boltja van ott. Oda is vittem jó kis kelt kalácsot, sonkát, pálinkát. Épp húsvét volt! Az unokám csak bámult.

A járvány óta Erzsi néni kevesebbet dolgozik, mint azelőtt.

„Mindig megmutatom magam egy kicsit, hogy vagyok! Mondtam a gyerekeimnek: ha azt akarjátok, hogy még legyek nektek, engedjétek, hogy bejárjak, mert ez az életem. A bolt meg ők. Felesben. Én választhattam a napot. Van rajtam kívül egy állandó emberünk, két egyetemistánk. Szoktam nekik ebédet hozni, ha már jövök.”

Hogy mit ad a munka, ami miatt olyan nehéz lemondani róla? 

„Nem vagyok felesleges ezen a világon”

„Értelme van a munkának, és szeretem is csinálni. Ez nem pénzkérdés. Megengedhetek magamnak enélkül is dolgokat, megvehetem, ha esetleg megtetszik valami. Blúzmániás vagyok, úristen, bemegyek egy boltba, két blúzzal jövök ki!

Szétárad bennem egy öröm, ha belépek ide az üzletünkbe. Olyan sok szeretetet kapok.  

Jött egy férfi egyszer, külföldön él. Mondta, hogy ide jártak az édesapjával fagyizni. Most volt az apukája temetése, és azért látogatott meg engem, hogy emlékezzen. Egy másik a vállamon sírt, hogy meghalt az anyukája. Tíz éven át volt beteg, sokszor beszélgettünk róla. Örömével, bánatával mindenki hozzám jön. Meg tanácsot kérni. Vagy receptet. Úgyhogy most már mindenkinek a nagyanyja vagyok.

Azt is mondják, hogy én vagyok a Pólus ikonja. Már ez engem néha zavar is, mert én egy kis emberke vagyok, de azért jólesik.”

„Az a jó, hogy mindig új örömök jönnek az életben”

Májusban voltunk a fenyveserdőben. Majálison. Ott mindenki körülöttem volt: az unokám, dédunokám, a gyerekeim, mindenki. Ez olyan boldog napom volt, hogy csoda! Aztán a jövő héten elmegyünk a Balatonra öt napra. Erika, a lányom, én, Vivike, a kis Bendike. Augusztusban pedig szoktunk tartani a testvéreimmel egy közös születésnapot. Ez egy hagyomány. Bemegyünk a vadasparkba, beülünk abba a kis vonatszerűségbe, körbemegyünk. Mire kijövünk, meg van rendelve egy kerthelyiségben nekünk az ebéd. És a gyerekeink megtartják az összes születés- meg névnapunkat egyszerre ottan.

Hát, ilyen az életem. Gazdag élet, szép élet. Már csak azon aggódom, mi lesz, ha meghalok. Ki fogja dédelgetni a gyerekeimet?”

Fotók: Lőrincz Emma/ WMN 

Kurucz Adrienn