Számomra akkor ez elképzelhetetlen volt, nem is értettem, hogy miért vágytak olyan messzire, „Magyarba” – így neveztük az országot, amikor róluk beszéltünk –, mert azt is láttam, hogy minden egyes hazatérést megkönnyeznek. Az én erdélyi valóságom akkor abból állt, hogy noha a kicsi szülőfalumban mindenki magyarul beszél, az óvodában reggel románul is köszönünk egymásnak, román szavakat tanulunk. A feliratok, a játékok románok, a tankönyvek vegyesek, később, az iskolában románóráink is vannak, román himnuszt éneklünk a nemzeti ünnepeinken. És ha rosszul mondunk egy román szót, kinevetnek bennünket. A politikusaink románok, a híreink románok, ha piacra megyünk, román emberektől vásárolunk, és még a boltokban is román szavak vannak a kedvenc csokoládéinkon vagy a kenyerünk csomagolásán.

Azt is tudtam, hogy a legközelebbi városban szinte alig találni hozzánk hasonlót. Mindenki románul beszél, és ha találkozunk valakivel, aki magyarul szól hozzánk, megkönnyebbülve elegyedünk vele szóba.

A közösség, amelyben éltem, mégis olyannyira erősen hitte, hogy magyar, hogy nekem sem volt más választásom, mint velük együtt hinni: még az istenünk is magyarul beszél. Ezért anélkül, hogy valaha is jártam volna Magyarországon, magyarul imádkoztam, énekeltem, szavaltam, olvastam, számoltam, gondolkodtam és éreztem. Csirkepaprikást ettem nokedlivel, gulyást, rakott pityókát (burgonyát), babgulyást, pörköltet, töltött paprikát (erről ITT a családi receptem) és madártejet. Mert a családomnak ez volt a természetes. A román szavakkal együtt nyilván beszivárogtak román ételek is az otthonunkba: a csorba, a túrós puliszka vagy a mics ugyanolyan kedves volt nekünk, mint a hagyományos magyar fogások. És még a román emberekkel sem volt gondunk – nekünk legalábbis –, de a politika folyton azon ügyködött, hogy széthúzzon bennünket.

Ugyanaz az íz, dallam, szó – legyen az Amerika vagy Erdély

Sokáig nem is értettem ezt a kettősséget, de valahogy mégis meghatározott, egészen a bőröm alá bújt, és hozta magával a kisebbségiekre jellemző szorongást, idegenség- és elnyomottságérzetet, harciasságot, sértettséget. És amint alkalmam nyílt Magyarországra látogatni, tátott szájjal figyeltem, hogy mennyi közös van bennünk. Hogy voltaképpen minden ott van, ami otthonról hiányzik. Az évek múlásával és az egyre gyarapodó látogatásoknak köszönhetően azt is észrevettem, hogy bár sok mindenben különbözünk, valahogy mégis egyek vagyunk. Az országhatároktól függetlenül ismerjük ugyanazokat a népmeséket és népdalokat, írókat, költőket, szólásokat, közmondásokat, és hiába élünk más népek mellett, káromkodni is ugyanúgy tudunk, legyünk bárhol szétszóródva a világon. 

Hogy mostanra már semmi sem ugyanaz Magyarországon, mint amit valaha meséltek róla, azt alátámasztom. Ahogyan azt is, hogy ez a vegyes érzés nem csupán az elcsatolt területeken rekedt kisebbségieket jellemzi, hanem a világon szétszóródott összes magyar embert meghatározza. Még akkor is, ha önszántából menekült, mert nem bírta tovább a szülőföldjén.

Azaz a diaszpórában élőket is, csak másmilyen minőségében. Nemrégiben egy matematika-tanárnővel beszélgettem, aki kontinenseken átívelve tanítja a tantárgyát, méghozzá magyar nyelven, hogy a diákok a tudás mellett közösségre leljenek. Ő vetette fel, hogy milyen sok magyar gyerek él külföldön, aki sosem látta Magyarországot, nem élte annak kultúráját, szokásvilágát, mégis magyarul beszél, és magyarokra jellemzően gondolkodik, cselekszik anélkül, hogy ismerné a gyökereit.

Mert elegendő annyi, hogy az anyanyelve magyar, és bármennyire is igyekszik beolvadni, ez kívülállóvá teszi. Amolyan csodabogárrá, amíg meg nem ismer hozzá hasonlókat.

Ma már nem az a magyar, akinek fáj Trianon: a kisebbségiek mellett ott vannak a diaszpórákban élők is

Sokan ma is azt hangoztatják, hogy „az a magyar ember, akinek fáj Trianon”, mintha abba bele sem gondolnának, hogy az elcsatolt területeken kívül is élnek magyarok. Nem is kevesen, és a diaszpórában élők helyzete talán még aktuálisabb is, mint egy több mint száz évvel ezelőtti probléma. Ez ugyanis folyamatosan fennálló állapot: Magyarország népessége egyre fogyatkozik. A diaszpórában élőket az elvándorlás ténye különbözteti meg a külhoniaktól. Ők azok, akik szándékosan vándorolnak el, de a kollektív tudatukat meghatározza ez az esemény, hiszen még az unokáik is „emlékeznek” az áttelepedésre, úgy is, hogy nem is élték át. Ám ezek a különbségek sokszor összemosódnak, és lehetnek nagyon hasonlóak is, mert egyvalami közös bennünk:

az eltérő körülmények ellenére igyekszünk úgy alkalmazkodni a helyi igényekhez, hogy közben saját identitásunkat is megtartanánk. Csak a diaszpórában élők a hátrányos megkülönböztetés ellen küzdenek, mi, kisebbségiek pedig önrendelkezést, kulturális, politikai, területi autonómiát követelünk.

Különös, hogy míg mostanra már szokványossá vált, hogy a jobb megélhetés reményében más népek hozzánk vándorolnak, arról nem igazán beszélünk, hogy rengeteg magyar épp különféle országokban próbál jobb jövőt teremteni a családjának. Szám szerint közel 2–2,5 millió, ha számításba vesszük az Egyesült Államokban élő 1,4 milliós közösséget, a Kanadában élő 315 ezer főt, a Latin-Amerikában élő 125 ezer főt, az Ausztráliában élő 67 ezer főt, a Dél-Afrikai Köztársaságban élő négyezret, az Európa különféle országiban lévő félmilliós magyarságot és az Izraelben élő 200 ezret. 

Nincs magyar, akinek ne élne rokona vagy ismerőse „idegenben”

A diaszpóra és a kisebbség közötti különbségekről Gazsó Dániel részletesen ír a doktori értekezésében. A teljes kutatása ITT olvasható. Ebben arra is kitér, hogy míg a diaszpórában élők önszántukból vándorolnak, általában a jobb élet reményében vagy az aktuális politikai feszültségek terhétől próbálnak szabadulni, addig a kisebbségiek a politikai döntések következtében kényszerültek arra, hogy a sajátjuk helyett más népekkel éljenek szimbiózisban. A magyar kisebbségek tömbben vagy szórványban léteznek, és ennek megfelelően a kihívásaik is változnak, mert a szórványmagyarok a nyelvükkel együtt lassan a nemzeti öntudatukat is elveszítik. Népszámlálási adatok szerint számuk 400–600 ezer fő körül lehet – ez azért ennyire tág, mert a becslésbe olyan települések is bekerülnek, amelyeken a magyarság összlakossághoz viszonyított aránya meghaladja a 20 százalékot. 

A friss népszámlálási adatok szerint Romániában 1 113 973 a magyar nemzetiségűek száma, Szlovákiában mintegy 460 ezer ember alkotja a felvidéki magyarságot. A Vajdaságban mintegy kétszázezer magyar él, Horvátországban 10 315-en vallották magukat magyarnak. Szlovéniában pedig hatezer magyar élhet, de egyesek ezt a számot tízezerre becsülik, Kárpátalján pedig 130 000 körüli lehet a magyar lakosság száma.

Tehát mindent összevetve a diaszpóra magyarsága 2–2,5 millió, míg a kisebbségben élő magyaroké 1,8 millió fő. Az előbbiről valahogy mégis kevesebbet beszélünk, mintha ők fekete bárányok lennének az összmagyarság térképén.

Sokan még az első világháborút megelőző időszakban telepedtek ki, mások a két világháború közötti időszakban vagy a második világháborút követő években, családjaik mégis őrzik a nyelvüket, a családi és közösségi anekdotákat, amik arra sarkallják a – mára már sok esetben vegyes házasságban élőket –, hogy magyarul is megtanítsák a gyerekeiket. És olyanok is bőven akadnak, akik az elmúlt évtizedekben emigráltak vagy mostanság vándorolnak el, mert nem bírják elviselni a jelenlegi politikai helyzetet, és úgy hiszik, a gyerekük nagyobb biztonságban lesz külföldön, mint a szülőföldjén. Egy ilyen döntés meghozatala azonban rengeteg fájdalommal járhat.

Ezért is becsülendő, hogy annak a 2–2,5 milliós magyar közösségnek egy része az anyanyelvére és saját kultúrájára ugyanúgy megtanítja a gyerekét, mint a befogadó országéra.

És ez több százezer olyan gyereket jelent, aki sosem látta, mégis érzi, érti és szereti a gyökereit.

Több százezret, aki Dunakavicsra, Túró Rudira vágyik, a fagyasztóban egy fagyis dobozban valószínűleg pörköltet talál, vélhetően egy nejlonzacskóba gyűjti az összes többi nejlonszatyrot a lakásban, és süteményes dobozban leli meg a varrókészletet. Tudja, hogy ki az Istók, és sajnos azt is, hogy mit jelent az isten háta mögött lenni. És mi ez, ha nem csodálatra méltó? Még akkor is, ha egy kicsit szomorú.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anna Niezabitowska

Bereczki Szilvia