„Mindig úgy gondoltam: nem szégyen a gyerekedtől tanulni” – Takács Dalma és édesapja beszélgetése

–

– Nemrég egy barátnőm elkísért a nőgyógyászati vizsgálatra, és hazafelé teljesen megdöbbent, amikor téged hívtalak fel, hogy elmeséljem az eredményét. Azt mondta, számára elképzelhetetlen, hogy megossza az apjával, milyen nehézségek vannak a ciklusával. Nem először futottam bele ebbe – gyakran kiderül, hogy ami nekünk természetes, másnak szokatlan. Szerinted ez miért alakult így köztünk?

– Nem egyszerű a válasz, de fussunk neki! A téma kibontásához vissza kell mennünk a gyerekkorodba, illetve oda, hogyan gondolkodtam én az apaságról anno, 28 évesen. Nagyon vártam ugyanis, hogy apa lehessek. Tudod jól, te tervezett gyerek voltál, ami szerintem sok szempontból meghatározta a dolgokat. Anyáddal sokat foglalkoztunk a gyereknevelés kérdésével azok alapján az elérhető irodalmak alapján, amikhez akkor hozzájutottunk. A várandósság alatt olvasgattuk a Kismamák nagy könyvét, illetve én nagyon kedveltem Vekerdyt – egyszóval próbáltunk begyűjteni minden információt, ami rendelkezésre állt. Ma már tudom, hogy így is követtünk el hibákat, sok dolgot lehetett volna jobban csinálni, de talán az mégis lényeges, hogy szerettem volna jobb apa lenni, mint amilyen az én apám volt.

– Érdekes, hogy ezt mondod, hiszen én egy kedves, szelíd nagypapaként emlékszem rá, noha tudom, veled még egészen máshogy viselkedett.

–Nézd, én egy X generációs ember vagyok, és anno a gyereknevelés teljesen másképp nézett ki, pláne falun. Nemrég hallgattam Steigervald Krisztián generációkutató előadását a témában, és ő is beszélt arról, hogy alakult át a családmodell az elmúlt évtizedekben: akkoriban a szülők közül sokan gyári munkásként dolgoztak, már korán reggel elmentek hazulról, későn értek haza. Emellett mi együtt éltünk a nagyszülőkkel, és amíg apámék dolgoztak, engem lepasszoltak a mamának. Kevés időt töltöttek velem, de törekedtek a legjobbra: szabadidejükben, hétvégéken szereztünk közös élményeket, anyu tanult velem, kikérdezte a leckét, tollasoztunk, apuval malmoztunk, fémépítőztünk, időnként mesét is mondtak. Amikor rájöttek, hogy mennyire szeretek olvasni, hozták haza a Delfin-könyveket, ifjúsági regényeket. 

Ugyanakkor olyan dolgok elmaradtak, amik ma már alapnak számítanak. A szüleim generációja számára még teljesen normális volt, hogy a „hisztis” gyereket megverik, hogy nem vonják be döntésekbe, nem kezelik egyenrangú félként, és az ideális családi légkör megteremtéséről is más fogalmaik voltak. Ma már nem haragszom ezért, tudom jól, hogy nem volt előttük más minta.

Sem lehetőségük, sem igényük nem volt a gyereknevelés témakörében fejlődni, hogy felismerjék, a verés, a sarokba térdepeltetés nem megoldás. Inkább azt kéne megvizsgálni, egyáltalán miből fakad az a „rossz viselkedés”, amit ők hisztinek definiáltak.

– Érdekes a hiszti témaköre – én már sokszor írtam a WMN felületén a szorongásos problémáimról és a pánikbetegségemről, de talán az sem titok, hogy ez valamelyest örökletes nálunk. Valamennyire te is szorongó ember vagy – még ha más tünetekben jön is ki ez nálad –, és ezt viszonylag könnyű hisztisségnek nézni.

– Inkább úgy helyesbítenék, hogy szorongós voltam, és akkoriban erről még nem lehetett beszélgetni, noha pontosan tudom, ez nálunk generációkon át ívelt, anyám, a nagymamád, kifejezetten szorongó alkat volt. De ez persze csak később tudatosul az emberben. Az pedig pláne nem merült fel, hogy vajon mi áll a gyerek viselkedésének hátterében. Amit ők hisztinek neveztek, a mögött például ott volt a nehéz családi légkör, hogy a nagyanyáim életük végéig haragban voltak egymással, anyám nem beszélt a nagynénémmel, illetve sokszor állt a bál anyu és az apai nagyanyám között… Mindez egy kisgyerekben szorongásokat kelt.

De visszatérve az eredeti kérdésedhez, pont ez volt az, amit én nem akartam. Hogy te is ilyen légkörben nőj fel. Szóval igen, sokat gondolkodtunk azon anyukáddal, hogy lehetnénk jobb szülők, de ahogy mondtam is, utólag azt látom, talán még többet kellett volna tenni. Én ugyan nem gyárban dolgoztam már, de ugyanúgy elvitte az időmet, a figyelmemet a vállalkozás építése, ugyanúgy „hazavittem” a munkahelyi stresszt, és most azt mondom, ennek a fókusznak jobb helye lett volna a családban. Talán nem alakultak volna ki ilyen problémáid, amikkel küzdesz.

– Úgy tudom, hogy te a család női tagjaival álltál inkább szorosabb kapcsolatban, gondolok itt a nagymamámra vagy a dédimre, és – noha sok szempontból patriarchális berendezkedésű volt a falusi élet – tőlük jött a határozottság, a kemény tettvágy is. Az, ami egyrészt segített a saját egzisztencia kialakításában, másrészt talán a most említett problémát is okozta, hogy hajtottad a munkát. Belegondolva, a női felmenőim elég maszkulinok voltak, és hát te sem vagy egy nagyon lágy, feminin férfi.

– Tény, hogy kisgyerekként a nagyanyámmal töltöttem a legtöbb időt, aki meleg, de korlátozó majomszeretettel viszonyult hozzám, ugyanakkor nagyon szerettem a nagyapámat is, aki ács volt, és jókat lehetett vele barkácsolni.

Őszintén szólva engem sosem foglalkoztattak nagyon a klasszikus nemi szerepekre vonatkozó leosztások, tudod jól, hogy köztünk anyáddal sem voltak élesen különválasztva női és férfi szerepek – se a házimunkában, se a gyereknevelésben.

Mindenki azt csinálta, amihez értett, vagy amihez kedvet érzett: általában ő szervezte az utazásokat, nyaralásokat, vagy a ruháid beszerzését, én inkább a „technikai” dolgokat, pénzügyeket intéztem. A bevásárlás, takarítás közös volt. Viszont ugyanúgy pelenkáztalak, fürdettelek, tologattalak a babakocsival, mint anyukád – ami tudom, hogy sok családban nem így van. Ja, és mindig én vágtam a körmöd. Azt gondolom, hogy ezek nagyon sokat hozzátettek ahhoz, ahogy mi kapcsolódunk egymáshoz. Főleg az esti mesék! Emlékszel?

– A velem egykorú Zsuzska, Mariska néni, Józsi bácsi történetei, az Inci-finci egérkével, Kormos cicával, meg a baromfiudvarral. Te találtad ki a meséket, és mindig az történt a szereplőkkel, ami épp velem is. Zsuzskának is mozgott a tejfoga, félt ott aludni az oviban, meg készült az első dolgozatára. Ma már erre a módszerre konkrét pszichológiai irányzat épül. Tudtad?

– Mindig is érdekelt a pszichológia, és igyekeztem átültetni a gyakorlatba, amiket olvastam, például a Gordon-módszerről. Azt hiszem, olvastam valahol, hogy azoknak a gyerekeknek lesz igazán jó kommunikációs képességük és kreativitásuk a későbbiekben, akiknek sokat mesélnek. Másképpen fejleszti a gondolkodásmódot, hogy el kell képzelniük a történetet, és ez eggyel szerencsésebb, mint a készen kapott tévémesék. Na meg persze így próbáltam az aktuális problémáidat bevonni a mese világába, hogy könnyebb legyen feldolgoznod.

– Már többször felhoztad, hogy sok dolgot bánsz, vagy legalábbis máshogy csinálnád már. Például mit?

– Nézd, ez a beszélgetés azért történik most köztünk, mert nagyon jó lett a kapcsolatunk, de nem szeretnék olyan képet festeni magamról, mintha én tökéletesen csináltam volna mindent. Törekedtem rá, de rengeteg hibát elkövettem.

Azt hiszem, még több időt kellett volna rád szánnom, jobban oda kellett volna figyelnem, talán akkor előbb észrevettük volna a szorongásos problémákat – még ha nem is tudtuk, pontosan mi ez az egész, és hogyan kell kezelni.

Sokszor voltam ideges, türelmetlen, amikor te „hisztis” voltál – noha utólag már pontosan tudom, ilyen, hogy hisztis, valójában nincs –, és én is léptem fel agresszívan a tanácstalanság miatt, amit utólag már bánok. Sajnos ha akarjuk, ha nem, hordozunk magunkban bevésődött „mintákat”. Megfordítom: szerinted szülőként miben hibáztunk?

– Talán ugyanezeket mondanám: arról valóban vannak emlékeim, hogy türelmetlen vagy, illetve, hogy nem tudjátok, mit kezdjetek a szorongásos problémákkal. De ha engem kérdezel, nem az a nagy baj, ha valaki hibát követ el, hanem az, ha nem tanulunk belőle. Szóval bennem egyáltalán nincs harag – sokkal hálásabb vagyok azért, amiket megtanultam tőletek, mint mérges azért, ami – tudatlanságból kifolyólag – nem jól alakult. Egyébként a nevelésem kapcsán nekem két nagyon meghatározó élményem van, amit rengetegszer felidézek. Az egyik az, hogy emlékszem, mennyire fontos volt neked, hogy talpraesettnek nevelj, hogy legyen véleményem mindenről, merjek önálló döntéseket hozni.

Van az a kedves családi anekdota, amikor kábé négy-öt éves koromban elküldtél a közeli gyógyszertárba egyedül, hogy én vegyem meg a vitamint, de titokban követtél a fák mögött, hogy minden rendben legyen.

A másik ilyen meghatározó dolog, hogy azt tanítottad: minden helyzetben van döntési lehetőség, csak viselni kell a döntéseink következményeit. Legyen szó leckeírásról, iskolába menetelről… 

– Igen, mindkettő nagyon tudatos volt. Engem nem neveltek önállónak, pontosabban eléggé „túlféltettek”. Én nem szerettem azt a majomszeretetet, amit a nagyanyámtól kaptam, sem a korlátozást, ami a szüleim részéről jött, amikor serdülni kezdtem. Akkor megfogadtam, hogy én ezt biztosan máshogy fogom csinálni. Szerettem volna, hogy vagány csaj legyél, olyan, aki képes vállalni a felelősséget a döntéseiért, és mindig tisztában van azzal, hogy dönthet. És lehet, hogy időnként lesznek rossz döntések, de akkor ez van.

A másik meg a bátorság, a kíváncsiság. Az életben egy csomó mindenhez bátorság kell: ahhoz, hogy az ember munkahelyet váltson, vagy bármin változtasson, ha nem klappolnak dolgok. Nyilván körbe kell járni a témát, mérlegelni a lehetőségeket és a rizikókat, de az nem visz előre, ha mindig egy helyben toporgunk, mert félünk. És ezt szerintem már gyerekkortól érdemes megtanítani. Onnantól, hogy merj felmászni a mászókára.

Ennek talán része az is, hogy mindig próbáltam arany középutat találni aközött, hogy megkapd, amire szükséged van és az előremeneteledhez kell, de ne is kényeztessünk el, tanulj meg küzdeni is dolgokért.

– Ami a bátorságot illeti, sokszor beszélgetünk arról friss szülő, leendő szülő barátaimmal, hogy biztos lerágjuk majd a tíz körmünket, amikor a gyerek abba a korba ér, hogy elmenjen bulizni, vagy hazahozzon valami para arcot. És noha én is abban hiszek, amiben te, rettegek, hogy a félelmeim felülkerekednek majd rajtam, és túl kontrollálóan fogok viselkedni ahelyett, hogy megadnám a megfelelő, keretek között lévő szabadságot. És ennek nyilván az az egyik oka, hogy úgy visszanézve pontosan tudom, milyen necces helyzetekbe keveredtem kiskamaszként, és hát… nem lettem volna a saját magam szülője. Te ezt mégis hogy bírtad ki?

– Azt kell hogy mondjam, meglepően simán. Én is féltettelek, és ez így van a mai napig, de szerencsére nem vagyok az a túl aggódós fajta. Mindig is az volt a véleményem, hogy nem attól leszel biztonságban, ha én idegeskedem és emiatt korlátozlak. Úgy gondoltam, el kell mondani, mire figyelj, hogy kerüld el a veszélyt, kivel, mivel légy óvatos, de ugyanilyen fontos az, hogy bátorítsalak és növeljem a magabiztosságodat. A felesleges tiltás nemhogy nem segít, de kontraproduktív. Természetesen vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen a tiltás, mert akkora baromságot készül tenni a gyereked, de ha sokszor és feleslegesen korlátozzuk, főleg a kamaszt, akkor ki akar majd törni. Ugyanúgy megcsinálja, amit akar, csak nem fogja elmondani. Te talán éppen azért nem feszítetted túl a határokat, mert nem korlátoztunk túlzóan.

Persze azért sejtettem, hogy bele fogunk futni szülőként olyan dolgokba, amik nem tetszenek. Nem látni előre, hogy mibe, de hogy ez elkerülhetetlen, az tuti.

Felkészültem, kamaszként előfordulhat, hogy részegen hoznak haza a barátaid, vagy kétes arcokkal állítasz be. Ha így lesz, büntesselek majd ezért? Nem! Sokkal több értelme van annak, ha le tudunk ülni megbeszélni, mi történt, hogyan élted meg, mint ha nem mernéd elmesélni. Egy gyerek úgyis előbb tanul abból, amire saját maga jön rá: hogy ej, de szar ez a másnap, ej, de cikin viselkedtem tegnap, ej, de kellemetlen, ha nincs meg az önkontrollom vagy nem érzem magam biztonságban. Szerintem az önállóvá nevelés vezet oda, hogy aztán fel tudd mérni, ha egy helyzet veszélyes és jobb elkerülni. Mert ha mindig más dönt helyetted, más mondja meg, mit szabad, mit nem, nem alakul ki az önálló mérlegelés képessége. Ami meg a szerelmet illeti, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy az aktuális pasidnak mennyi tetkója van, mit dolgozik vagy hány centi magas. Egy dolog volt fontos: hogy szeressen téged és ne bántson.

– El tudod képzelni, hogy valaha beleavatkoztál volna kapcsolatomba?

– Ha valaki agresszív veled, akkor biztos. De erre szerencsére sosem volt szükség, mert még ha furcsa figurákkal is jöttél össze, senki sem bántott. 

– De közben lássuk be, hogy ez az attitűd nem mindig a természetedből, sokkal inkább a tapasztalásból fakadt. Bizalmatlan vagy az emberekkel, régebben hajlamos voltál sztereotípiákban is gondolkodni, és szerintem jót tett, hogy megismertél furcsa figurákat, akikről kiderült, hogy nem akarnak a gyereked életére törni, csak mert ingyenszállást kínálnak a Couchsurfingen…

– Bizalmatlan nem vagyok, csak sok mindent megéltem már, ebből fakad némi szkepticizmus. Egyébként pedig kifejezettem figyelek/figyeltem rá, hogy ne fogalmazzak meg véleményt, kritikát a barátaiddal és a tetteiddel kapcsolatban, amíg nem kéred. Lehet, hogy éppen ezért igényled néha?

És ha nem is a „furcsa figuráknak” köszönhetően, de valóban sokat tanultam tőled, általad. Tényleg sokat változtam a beszélgetéseink hatására.

Nem szégyellem bevallani, de például empatikusabb lettem. Aztán képbe kerültem kismillió témakörben, mint például a mentális egészség, a felelős kutyatartás mikéntje, vagy hogy miként közelítsünk az LMBTQ-emberekhez. 

Ha már itt tartunk, nekem nagyon fontos, hogy én is gyakran kikérjem a véleményed. Akár azért, mert sok mindenhez értesz, sok mindent tudsz, amit én nem, vagy akár azért, hogy kapjak egy másik nézőpontot egy dilemmás kérdésben. 

Te egy teljesen más környezetben és szubkultúrában vagy már, mint amiben én felnőttem. Egy nagyon gyorsan változó világban élünk, amit nehéz követni X generációsként, de szeretnék nyitott maradni és minél többet megtudni róla. Szerintem szülőként fontos látni, hogy nem szégyen a gyerektől tanulni. Főleg, ha az a gyerek már egy érett, okos, tájékozott felnőtt, kifinomult értékrenddel. 

– Azért érzek itt némi apai elfogultságot…

– Hát bocs! De tényleg szeretek veled beszélgetni. Ott vagy abban a nagyvárosi, értelmiségi-liberális közegben, amiben én valószínűleg nem érezném magam otthonosan, de nagyon érdekes hallgatnom, téged most mi vesz körül. Milyen témák foglalkoztatnak benneteket, mit gondoltok a világról, fejlődésről, politikáról, a jelenről, a jövőről. És szerintem fontos, hogy ahogy nő fel a gyerek és idősödik a szülő, úgy alakulhasson kettejük viszonya, és még partneribbé válhasson. A kapcsolatok dinamikusak, nem állandók, folyton változásban vannak.

– Ez viszont már sokkal inkább baráti, mintsem szülő-gyerek szerepkör. Neked sosem volt fontos, hogy megmaradjon ez a fajta egymáshoz viszonyulás?

– Abszolút nem. Vagyis nem úgy, alá-fölé rendelt viszonyként. Mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy egyenrangú partnernek tekintselek, már kiskorodtól kezdve.

És tudom, ez furcsán hangzik, hiszen egy 8 éves gyerek nem lehet egyenrangú partner, még egy 14 éves sem, de attól még ezt az érzetet kell benne kelteni.

– Ezt azért nehéz következetesen csinálni, ha utána elhangzik, hogy nem ehetek ebédre fagyit!

– Na tessék, ezt akkor írd a hibáim közé! Törekedtem, na. De nem titok: vannak és voltak is konfliktusaink.

– Hát azok voltak. Az például viszonylag hamar kiderült, hogy együtt élni sajnos nem tudunk. Igazából azóta a legjobb a kapcsolatunk, amióta 200 kilométerre költöztem, de majdnem mindennap beszélünk.

– Hát persze. Mert szerinted én rendmániás vagyok, szerintem meg te rendetlen. Meg ugye a kutyaszőr… Aztán a habitusunkban és az életmódunkban is rengeteg különbség van. Te, ha lehet, későn kelsz és későn fekszel, én meg szinte a nappal együtt mozgok. De hát biztos valahol középen van az igazság.

– Egy dologra még ki akartam térni. Ami sokaknak meglepetést szokott okozni, az az – amivel a beszélgetést is nyitottam –, hogy mi ugyanúgy beszélünk egymással menstruációról, nőgyógyászati problémákról, szexuális kérdésekről, gyerekvállalásról, mint a barátaimmal. Ez neked okozott valaha diszkomfortot?

– Dehogy. Nem állítom, hogy sok infóm van alapból a hormonális spirál felhelyezéséről, de hát majd elmeséled, és akkor tudni fogom. Ha az ember valamiről nem tud eleget, akkor szabad kérdezni.

Emellett meg tudod jól: gyerekkorodtól nagyon fontos volt nekem az őszinte, nyílt kommunikáció, hogy ne legyen semmi tabutéma. Mi a nemiségről, a szexualitásról, az emberi testről minden életkorodban őszintén beszélgettünk – nyilván annak alapján, hogy az adott életkorban milyen információk adhatók át.

Amit úgy hívtak régen, hogy szexuális felvilágosítás, azt kapásból baromságnak tartom. Az nem egy egyszeri alkalom kell hogy legyen. Az ugyanolyan tanulási folyamat, mint minden más.

Ha egy gyereknek kérdése van, akkor azt meg kell beszélni. Mi mindig is így tettünk, akkor mégis mi meglepő van abban, hogy most elmeséled nekem a ciklusoddal kapcsolatos problémákat? 

– Ha most, 2024-ben születne egy gyereked, szerinted tudnál alkalmazkodni ahhoz, ahogy ez a generáció felnő?

– Hú, borzalmasan nehéz kérdés! Korábban említettem már Steigervald Krisztiánt, nagy rajongója lettem, ő tök érdekeseket mond erről. Például hogy minden generáció azt gondolja a következőről, hogy az sokkal rosszabb, mint a korábbi volt, mert nehezen fogadja el az újdonságot, a változást. És hangsúlyozza, a generációk nem jobbak vagy rosszabbak egymásnál, csak mások. Ha most születne még egy gyerekem, talán azt tartanám a legfontosabbnak, hogy haladni próbáljak a korral, akár arra vonatkozóan, hogy érdemes-e beleengedni őt az információs társadalom és a technológiai eszközök világába, akár arra, hogy milyen aktuális pszichológiai alapelveket javasolnak a gyerekneveléshez. Nyilván megpróbálnék azokon a hibákon javítani, amiket itt korábban felsoroltam – több időt szánni, több türelmet adni –, és persze megpróbálnék értékeket átadni, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen felgyorsult világban már nagyon nagy lenne köztünk a generációs szakadék. Ez talán már neked is az lesz a te gyerekeddel, nemhogy nekem.

Szerintem minden szülőnek célja lehet, hogy átadja az élettapasztalatait, ugyanakkor nagyon figyelni kell rá, hogy ne olyat akarjunk az utódra nyomni, aminek már nincs létjogosultsága az ő világában. De hiszek benne, hogy van, ami állandó, kortalan.

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Takács Dalma