Bő egy hét múlva anyák napja lesz, és ha az én anyám nem olvasta volna már Tompa Andrea ötödik regényét, akkor ezzel ajándékoznám meg, biztos vagyok benne. Csakhogy a tavaly megjelent könyvet ő maga adta a kezembe pár hete, hogy feltétlen olvassam el. Én pedig hálás szívvel ajánlom tovább nektek a regényt, amelyet bár elsősorban holokauszttörténetként szoktak emlegetni, legalább annyira (szerintem sokkal inkább) a mindenkori anyaságról és az örökbefogadásról mesél a szerző, olyan érzékenyen, olyan igazul, olyan elegánsan kikerülve minden túlzást, pátoszt, giccset és olcsóságot, ahogy csak kevesen tudnak.

„Aki ismeri önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot”

Ez a könyvből vett idézet olvasható a Sokszor nem halunk meg hátsó borítóján. Két sor mindössze, fejfedő nélkül, mezítláb.

Mit is jelenthet ez? – töprengünk el, és talán beugrik egy hasonló mondat a Talmudból: „Aki megment egy embert, egy egész világot ment meg”.

Utóbbi idézet a közbeszédben összekapcsolódott a holokauszt idején zsidókat mentő emberekkel – a regény mottója így akár ez is lehetne.

A történet úgy indul, hogy Kolozsváron egy dajka meg a férje magukhoz vesznek egy kisbabát, akinek a szüleit elhurcolták, és ezzel megmentik a biztos haláltól. Teszik mindezt a saját életük kockáztatásával, hisz ha kitudódna, hogy zsidó gyereket rejtegetnek, őket is kegyetlenül megbüntetnék.

Az alaphelyzet tehát az, hogy egy gyermektelen, középkorú házaspár – sokévnyi meddő reménykedés után – váratlanul szülővé válik, de egészen másként, mint ahogy elképzelték. Ráadásul évek telnek el, mire valóban a sajátjuknak érezhetik a kislányt, ugyanis sokáig arra számítanak, az anyja vagy az apja előbb-utóbb visszatér.

Erzsi (a dajka) nehezen igazodik ki a saját magán. Mert az érzései sokfélék, és olykor egymásnak ellentmondók: nem akarja és nem tudja nem megszeretni a gyereket.

Várja vissza a táborból a nevelt lánya szülőanyját, a doktornőt, aki rábízta a csecsemőt, és naplóban rögzít minden fontos dátumot, életeseményt, hogy be tudjon számolni majd neki mindenről pontosan, de közben egyre erősebb benne a vágy, hogy megtarthassa a kislányt, és emiatt bűntudata van. Mindent megtesz a gyerekért, de sokszor érzi úgy, kudarcot vallott. Mindenkinél közelebb áll hozzá, de néha úgy taszítják egymást, mint a mágnes azonos pólusai. Nem vár hálát, viszonzást a törődéséért, de az elutasítás, a féktelen lázadás megsebzi.

Anyává válásról, szülésről és örökbefogadásról

A nők életet adó-óvó, mindent felülíró dacáról, összekapaszkodásáról szól számomra mindenekelőtt ez a regény hitelesen és szívfacsaróan, de nem hatásvadász módon.

Beszél aztán másfajta kapcsolatokról is: szép szerelmekről, szenvedélyről, igaz barátságokról. Azokról az erőforrásokról, amelyek nélkül elviselhetetlen lenne az élet. Meg olyan kapcsolatokról is, amelyek akár egy életen át visszahúznak minket – ha nem tudunk határt szabni bennük. (Ilyen Erzsinek és zsarnokoskodó anyjának a köteléke.)       

A történelmi-politikai kontextusról direktben nem sok szó esik sem ezen a pontján a történetnek, sem később. A mindennapok apró-cseprő ügyein a fókusz, a háttér zavaros, elmosódott, fenyegető, mint egy nagy zivatarfelhő, ahogy a kisember érzékeli a hatalommal bírók döntéseit, amikre nincs ráhatása, csak elszenvedője a következményeknek.

Hogy mit tettek a nácik, azzal Erzsi, a varrónő, leginkább a bábák népbírósági perének tárgyalásán szembesül – a háború után, amelyet egyébként végigélt, és amely a gyereke kapcsán őt is erősen érintette – az összefüggéseket mégsem értette meg, csak utóbb.

A kommunista diktatúra évtizedeihez sem kapunk itinert. Találgatunk, ahogy a kisemberek találgatni szoktak, biztosat, főként a közelmúltról és a jelenről, nemigen tudnak soha.

Majdnem ötven évet utazunk Matilddal. Időközben szereplők tűnnek el mellőle, újak kerülnek képbe vagy születnek meg, de a politikai helyzet csak kikövetkeztethető a szereplők életeseményeiből (disszidálás, cenzúra, stb.) és párbeszédeiből – de még inkább abból, amit nem mondanak ki.

Az elhallgatás és elhallgattatás koráról egy olyan regény született, amelynek két főszereplője tulajdonképpen a csönd és a titok. Amelyek hol védik az embereket, hol ártanak nekik. Csak a két minőség közti határt, na, azt nehéz megtalálni.

Erzsiék sem mindig időzítenek jól. 

Oidipusz és Antigoné 

Matyi felnő, és Nagy Matild néven színésznő lesz, nem is akármilyen.

Létkérdés számára a színpad: ha nincs szerepben, úgy érzi, nem létezik. Nincs ez sehol didaktikusan leírva, de nem nehéz felfejteni az okát az érzésnek: egy olyan nőről van szó, akinek még születési anyakönyve sincsen, aki hivatalosan tulajdonképpen meg sem született, akit hónapokon át rejtegettek egy elsötétített szobában, aki nem sírhatott, hogy meg ne hallják a szomszédok, akit a nevelőszülei saját gyereküknek hazudtak, hogy ne kerüljön árvaházba, aki elől titkolták a származását majdnem nagykorúságáig. Aki egy alapvető támpontot nem kaphatott meg az önismerethez, ahhoz, hogy érthesse, elfogadhassa és szerethesse önmagát: a „honnan jöttem én?” válaszait.           

A múlt egy befagyott tó, tabu szinte minden kérdés a környezete számára, olyan dolog, amit nem firtatunk. Aztán ahogy mégis egyre több információ birtokába jut, még jobban összezavarodik. Nála jóval idősebb szerelmével és zsidó barátaival ellentétben, ő csecsemő volt a háború idején, így teljesen gyökértelen: a családot, amelybe született, mintha elnyelte volna a föld.  

Gyászol egy apát, egy anyát, egy testvért, a feltételezhetően szintén meggyilkolt távolabbi rokonságot, de sem tudása, sem emléke sincs róluk. Vakon bolyong, mint Oidipusz király – a családjából kitaszított tragikus hősnek, akárcsak a halott fivéreit eltemető Antigonénak fontos szerepe van a regényben.

A drámairodalomban otthonosan mozgó, eredetileg színikritikus Tompa Andrea nagyon szép és erős metaforákkal dolgozik végig. 

Van dolga és felelőssége az olvasónak az értelmezésben, de nem bánja, ígérem, hogy dolgoztatják: viszi az embert a szöveg a hátán szépen. Időről-időre azért horgonyt vet kicsit, mert ha figyelmes, kincsekre bukkan. Mondatokra, amelyek látszólag talán egészen egyszerűek, hétköznapiak, de ha nem szaladunk át rajtuk, egész világokat pillanthatunk meg a mélyben. A sajátunkat például.

Kiemelt képünk forrása: WMN

Kurucz Adrienn